Az oktatáspolitika ellen tüntettek pedagógus és más szakszervezetek február 13-án, szombaton a Kossuth téren. A zuhogó esőben több tízezren hallgatták kitartóan, s közbekiabálásaikkal erősítették a mintegy két órán át tartó demonstráció szónokainak mondanivalóját. A beszédek teljes szövegét az alábbiakban közöljük.

Varga Andrea, az Autonóm Területi Szakszervezet elnöke

Jó napot kívánok!

Miskolcról jöttem, ahol az emberek feje felől elbontják a házat. Miskolcról jöttem, ahol nem engedték kiosztani az éhező gyerekeknek az ételt. Onnan jöttem, ahol ékszerdoboznak nevezik a nyomortelepet. Tudom, miről beszélek.

Miskolcról jöttem, ahol bátor civilek rendszeres ételosztással segítik a rászorulókat.

Onnan, ahol a bátor pedagógusok először kiáltottak: segítsetek megvédeni gyerekeink jövőjét!

És mellétek állt a város. A szakadó esőben ötezren kiáltottuk: nem hagyjuk gyermekeink jövőjét!

Köszönjük, a civilek bátorságát, köszönjük, a tanárok bátorságát.

… és hitetlenkedve kérdezzük: hogyan juthattunk odáig, hogy ehhez ma Magyarországon bátorság kell?

Mégis itt vagyunk.

Én azért vagyok itt, mert teljesítettem a női princípiumot, szültem három gyermeket. Azért vagyok itt, mert nem csak megszültem, de fel is akarom nevelni őket, felkészíteni az önálló életre. Biztosítani a megélhetésüket, a szabadságukat, a boldogságukat.

Ezért két tannyelvű iskolába járnak. Hogy el tudjanak menni innen, ha kell. Külföldre.

De én nem ezt akarom. Magam mellett akarom látni a gyerekeimet. Szeretném az ölemben tartani az unokáimat, és nem skype-nagyiként ülni a tv előtt.
Ezért vagyok ma itt. Mert ez a nap a jövőnkről és a gyermekeink jövőjéről szól. És nem hagyjuk, hogy elvegyék tőlünk.

Itt vagyok az oktatásért, de itt vagyok a bölcsődei, óvodai dolgozókért, a védőnőkért, az egészségügyért, a szociális szakmáért is.

És itt vagyunk saját magunkért. Nem balhézni jöttünk.  Azért, mert nem hagyhatjuk a gyermekeink jövőjét. Nem hagyjuk!

Barátaim! Nézzetek körbe. Olyan sokan vagyunk, hogy talán még sose érkezett ennyi embertől válasz egy nemzeti konzultációra. Mi lenne, ha most gyorsan tartanánk egyet? Pénz nélkül, ingyen!

Arra kérlek benneteket, egyértelmű és hangos igennel vagy nemmel válaszoljunk néhány kérdésre. Vannak, akik azt gondolják, hogy „47 ezer forintból meg lehet élni". Igazuk van? (…) Mások úgy vélekednek, hogy a tisztességes munkáért, tisztességes béreket érdemlünk. Szerintetek is? (…) Van, aki azt mondja, hogy „akinek nincs semmije, az annyit is ér". Igaza van? (…)

Mások korábban még úgy gondolták: „Magyarország jövője sokkal inkább függ a tudástól, mint a pénztől". Igaza volt? (…) Vajon miért feledkezett meg róla miniszterelnökként?

Én szociológusként kicsit röstellem magam a kérdésekért, de hát ilyen egy nemzeti konzultáció. A válaszainkat majd kiértékelik és nem fogtok ráismerni.

Mert vannak, akik azt gondolják, hogy mi mindent beveszünk.

Mindig ugyanabból a kottából játszanak, már kiismertük őket. Először belengetnek némi béremelést. Sokszor és sokat beszélnek róla, de a pénz csak nehezen érkezik meg. Cél, hogy a zemberek azt higgyék, hogy újabb és újabb béremelés történik, hogy megosszanak minket, hogy irigyek legyünk egymásra.

Aztán, ha hangosak és kellemetlenek vagyunk, meghívnak bennünket látszategyeztetésekre, látszat kerekasztalokhoz. Hogy befogjuk a szánkat. Befogjuk a szánkat? (…)

Feszültséget, ellentétet szítanak, vádaskodnak, csúsztatnak, félremagyaráznak. Mert ők úgy gondolják, hogy megoszthatóak vagyunk.

De nézzetek körbe. Már nem. Együtt vagyunk itt, a keményen dolgozó kisemberek. És már nem hagyjuk magunkat megfélemlíteni. Összefogunk, mert ez az egyetlen fegyverünk. Nem hagyhatjuk cserben egymást, mert akkor magunkat és a saját gyermekeinket hagynánk cserben.

Kedves Barátaim!

Nem elég beszélni, most tettekre van szükség. Ma a pedagógusok tüntetnek, de itt vannak az egészségügyisek, a közlekedésiek, a vasutasok és a vegyészek is. És holnap az egészségügyért, holnapután a vasutasokért kiáltunk. Mi már felismertük, csak együtt vagyunk erősek. Szerdától Miskolcon a közlekedési vállalat dolgozói sztrájkolni fognak. Mert becsapták őket, mert elegük lett a hazudozásból. És mi segíteni fogunk nekik. Úgy, hogy megértőek leszünk, és reggel 10 perccel hamarabb indulunk, és ti, tanárok nem adtok majd igazolatlant a késésért.

Meg tudjuk csinálni? (…) Megcsináljuk? (…)

Akkor van remény!  

Szűcs Viktória, a Bölcsődei Dolgozók Demokratikus Szakszervezetének elnöke

Tisztelt Tiltakozó Honfitársaim!

Azt látom, hogy többen vagyunk itt, mint a milliárdjainkból épült fűtött gyepű stadionok lelátóin a futballdrukkerek.

Ma azért vagyunk itt, hogy azt mondjuk a KISZ-es haverokból verbuvált FIDESZ-KDNP-nek, hogy eddig és ne tovább! Nem ma reggelre ébredt úgy az ország, hogy itt valami nem stimmel. Amihez a FIDESZ-KDNP hozzányúl, azt vagy ellopja, vagy tönkreteszi. Ellopják, mert ebbe szocializálódtak, tönkreteszik, mert semmilyen munkatapasztalatuk nincsen, ugyanis az egyetemről azonnal a bársonyszékbe ültek.

Tisztelt Honfitársaim! Barátaim! Kollégáim!

A bölcsődei dolgozók szolidárisak a pedagógusokkal, értjük és átérezzük problémáikat. Itt vagyunk, mert eljött az idő, itt az idő az összefogásra, a tiltakozásra. Ha most nem állítjuk meg őket nem csak gyermekeink, hanem dédunokáink is viselni fogják a következményeket.

A FIDESZ-KDNP ámokfutásának, áldozatai a bölcsődés gyermekek és szüleik, s mi dolgozók is. A 2012-es tiltakozásunk ellenére megszüntették a bölcsődei korai fejlesztést úgy, hogy átadták a KLIK-hez tartozó pedagógiai szakszolgálatoknak. Az intézkedéssel a KLIK magába szívta a bölcsődei gyógypedagógusainkat, de az átállás ingoványos talaján sokan inkább a nyugati országokban találták meg boldogulásukat és eszük ágában sincs hazajönni. Mi már akkor tiltakoztunk, de ahogy most sem, akkor sem akartak meghallani minket. Ma már tudjuk, hogy az akkori félelmeink nem voltak alaptalanok, hiszen, nincs elég szakember, elmaradnak a fejlesztő órák, nyomtatófestékre nem adnak pénzt, nemhogy fejlesztő eszközökre! Ma már kristálytisztán látható, hogy a bölcsődei korai fejlesztés megszüntetésével a kormány a fürdővízzel együtt kiöntötte a gyermeket is az ablakon. A hatalom stadionokat és felcsúti vasutat épít magának, miközben a sérült, idős, vagy fogyatékossággal élő embertársaink számára a Taigetoszt kínálja.

Követeljük, hogy adják vissza a bölcsődéknek a korai fejlesztés feladatát és az ellátáshoz szükséges pénzügyi fedezetet is!

Ma már bizonyított, hogy korai életévekbe fektetett pénz megtérül. Épp ezért valamennyi bölcsődei dolgozó felelősségteljes munkája is megbecsülésért kiált, hiszen a munkakörrel járó büntető- és polgári jogi, gyermekvédelmi felelősség nincs arányban az anyagi megbecsüléssel. Pályakezdőként kollégáim pótlékokkal együtt 90 ezer, nyugdíj előtt 110 ezer forintot vihetnek mindösszesen haza. A pedagógus bértála diplomával rendelkező kisgyermeknevelőkre való kiterjesztése az ágazatban dolgozó tízezer kollégámból csak nyolcszázat érintett. Az intézkedés a dolgozókat megosztja, és feszültséget generál, ugyanúgy, mint a tavaly bevezetett szociális ágazati kiegészítő pótlék, amiből a 90 ezres szociális ágazat egyharmada kimaradt.

2013 óta ígérik a szociális ágazatnak az életpályamodellt, amit félévente kitolnak. Ha ez így halad, a 2018-as választás előtt dobnak nekünk valami gumicsontot újabb koncnak. De addigra nem lesz kinek. A bérhelyzet miatt a teljes ágazatban komoly létszámproblémák vannak. Ezért követeljük, a középfokú végzettségű bölcsődei dolgozókra is terjesszék ki a pedagógus életpályát és a szociális ágazatban dolgozókra, beleértve az ügyviteli és technikai állományt is, legalább 30 százalékos béremelést foganatosítsanak.

De a mi bajunk csak egy a sok közül. Ezer sebből vérzik, recseg-ropog az ország. Ezért itt az idő, hogy tegyünk közösen valamit végre magunkért, a gyermekeinkért, a jövőnkért. Egy életünk van, ami egyszeri és megismételhetetlen. Nem kormánypropagandára, látszategyeztetésekre és stadionokra van szükségünk, hanem létbiztonságra és kiszámítható jövőre.

A bértárgyalásnak nevezett egyeztetésen száz, vagy ezer forintos emelésért keserves küzdelmet folytatunk, míg vezető politikusaink milliós, az állami vállalatok vezetői havi 5 milliós fizetést markolhatnak fel. Belegondoltak?! Havi ötmillió forint a szociális ágazat bérszintjén közel 36 dolgozó bruttó bére. A havi ötmilliós vezetői fizetés az évi 60 millió, ez a mi esetünkben 430 bölcsődei dolgozó havi bruttó bére. Mi történik ebben az országban? Meddig tűri el a magyar nép, hogy kitalicskázzák a magyar és az uniós állampolgárok pénzét kormányzati haverzsebekbe, miközben az ország egyharmada nyomorog?!

Mindig csak a megértésünket és a türelmünket kérik, közben azt látjuk, hogy ők maguk, híveik és barátaik gazdagodnak. Ezért kezünkbe kell vennünk saját sorsunk irányítását!

Petőfi sorait idézve emlékeztetném politikusainkat:

„Habár fölűl a gálya,

S alúl a víznek árja,

Azért a víz az úr!"

Sándor Mária, Magyarország a Magyar Egészségügyért civil egyesület

Isten hozott benneteket, és a közös nyomorunk. Kicsit dezsavű érzésem van, mert 2015. május 21-én a Blaha Lujza téren ugyanígy a pedagógusok színpadán álltam, és akkor is azt kérdeztem Kiss László akkori elnök úrtól, hogy mit keresek én itt? Hát az egészségügy mindig ott van a pedagógus mellett.  
Lassan eltelt egy év, és megint a pedagógusok színpadán állok. Akkor is pocsék idő volt,
most is az van, de a különbség óriási. Mert betelt a pohár. Sőt, túlcsordult, vagy túltoltuk most.
Ugyanazok az embercsoportok, ugyanazok a szakmák – már egy éve az utcán. Milyen ország az, ahol az orvos, a nővér a pedagógus, a szociális szféra, a védőnő folyamatos segélykiáltásával az utcán van, és süket fülekre talál!?
Semmi nem változik? De, még rosszabb lett minden területen.

A közoktatást így lerogyasztani, az egészségügyet így elrohasztani, a szociális ügyet így megsemmisíteni – ez nemzetrontás. Ezen a területen nyugszik egy közösség jövője.
Most általános az összefogás, bár próbálkoztak, próbálkoznak az utolsó pillanatig megosztani minket kisebb-nagyobb fórumokon, egymás ellen uszítani. Nem fognak tudni! Többet nem. Mert mi megértettük, csak együtt léphetünk tovább. És az ország megértette. Összefogás!
Kaptam egy levelet a NOKS-tól, a Nevelő- és Oktatómunkát Közvetlenül Segítők képviselőitől, akik nem kaptak itt helyet a színpadon. A levél szerint minden oktatási intézményben a nem pedagógus munkakörben dolgozók (iskolatitkárok, pedagógiai asszisztensek, rendszergazdák, technikai munkatársak), valamint iskolán kívül óvodai, bölcsődei dolgozók azt tapasztalják, alacsony a bér, nincs egzisztencia, nincs előrelépési lehetőség. Napi szintű a megaláztatás. A pedagógus munkát közvetlenül segítők, technikai dolgozók, óvodai dajkák nélkül épp úgy nem működik az óvoda, az iskola, mint a pedagógus vagy óvónő nélkül.
Az egészségügyben ugyanez a helyzet. Azok a kollégák, akiket háttér személyzetnek neveznek, láthatatlanok, de nélkülük nem működik az egészségügy. A műtősök, a betegszállítók, a mosodai munkás, az irodai bérszámfejtő, a sterilizáló nélkül a legnagyobb tudású sebész sem tud dolgozni, 2007 óta semmiféle béremelést nem kaptak.

Az egészségügy team munka. Pont a legkisebbekkel kezdődik, és a legnagyobb orvosok nem léteznének a legkisebb beosztású kiszolgáló személyzet nélkül. A "kicsik" nélkül, akikért indultam. A meg nem becsült kisemberek, akik az ország motorjai, akikkel nem kell törődni – mert vannak, akik így gondolják.
Most mi mind, itt együtt, mindenki ugyanazokat a célokat akarja elérni. Az ember megbecsülését, azt, hogy az ember legyen érték.
Lázár János szerint ne balhézzunk, meg fizetett emberek állnak mögöttünk. Azt kérdezem, ki áll mögöttem? Hát elmondom a titkot, hogy ki áll mögöttünk. Ti álltok mögöttünk. Nincs több megosztás.  Küzdeni és harcolni fogunk egymásért.
Büszke vagyok rátok pedagógusok, büszke és boldog, hogy ti össze tudtatok fogni a közös érdekeitekért – az oktatásért, a gyerekeinkért. Köszönöm szépen, mint anyuka. Köszönöm, hogy azt mondtátok: ennyi és nem tovább! Ti meg tudtátok tenni a lehetetlent, legyőzni a félelmeiteket, és azt mondani: nem engedjük, hogy a kormány szabja meg, hogy a kijelölt ünnepeken a kormány által megírt szövegeket kell mondani a gyerekeinknek. Követelitek a szabad tankönyv-választást és az állami tankönyv-monopólium megszüntetését. Követelitek a tanulói óraszámok csökkentését a mi gyermekeink érdekében.
Nekünk, egészségügyiseknek még tanulni kell tőletek, mert a mi vezetőink még azt mondják,
amit a kormány ad a szájukba. Csak tudjátok itt mindannyian: Magyarországon európai szintű betegellátás van. Ez jusson eszetekbe, mikor hajnaltól órákat ültök a vérvételre várva, éhgyomorral... Ez jusson az eszetekbe, mikor nem kerültök föl, csak hónapok múlva a várólistára, majd mikor lenne a műtétetek, eszköz- vagy emberhiány miatt elhalasztják. És mikor a gyermeketek műtétjét halasztják el, mikor már lelkileg felkészültetek rá – mert én ezt is megtapasztaltam az ágyak mellett. Ez jusson az eszetekbe. Van, aki szerint ez az európai szintű betegellátás. Az egészségügy ezért tart itt, mert vannak vezetőink, akiknek így jó. Vannak vezetők, akiknek érdeke ezt az egészségügyi rendszert így fönntartani, s nekik azt mondják, hogy így jó.
Fontos, hogy lássák, mi együtt vagyunk, és többé nem osztanak meg minket. De hogy ne csak hazamenjünk, és majd azt mondjuk, hogy mi mindent megtettünk, itt voltunk, én, Sándor Mária, a fekete ruhás nővér arra kérlek benneteket, hogy a fekete szalag mellé tűzzünk ki egy fehéret az összefogás és a fel nem adás szimbólumaként. Fonódjon össze a fekete és a fehér szalag. Mi fekete-fehéren kimondjuk: nem engedünk a diktatúrának.
És amikor elhangzik majd, hogy a rendezvénynek itt vége van, kérlek szépen benneteket, ne mozduljatok még öt percig. Öt percig néma csöndben álljatok. Ez a tömeg, amekkorát még nem látott a Kossuth tér, néma csöndben álljon itt, és úgy tiltakozzon, mert mi nem balhézni jöttünk. Mi az oktatásért, az egészségügyért, a nyugdíjasokért, az éhező gyermekekért, a mélyszegénységben élőkért, a rasszizmus és kirekesztés áldozataiért, a rokkantakért, a munkaképtelenekért, a vidéki gazdák ügyéért, a devizahitelesekért, a Questor és a Buda Cash károsultjaiért, a trafikmutyi károsultjaiért, a vasutasokért, a volánosokért, a belügyi és rendvédelmi dolgozókért, a taxisokért, és azon kis emberekért jöttünk, akiket ez a politikai rendszer megkárosított.

Néma csöndben 5 percig értetek, értünk, veletek!

Csak egy nővér vagyok.

 

Boros Péterné, a Magyar Köztisztviselők, Közalkalmazottak és Közszolgálati Dolgozók Szakszervezetének főtitkára

Szép napot kívánok mindenkinek! Mindenkinek, aki most itt van, mert úgy érezte, hogy

eljött az idő, amikor a gyermekeink, a magunk, az ország jövőjéért közösen kell fellépnünk.

Köszönöm e tiltakozást elindító gimnáziumok pedagógusainak, a saját sorsukért aggódó diákoknak, a 737 iskola tantestületének a szülőknek, a civileknek és szakszervezeti kollégáimnak, hogy én is itt állhatok, és szólhatok.

A pedagógusok mellett vállvetve láthatóan itt vannak az egészségügyi dolgozók,

a szociális munkások,  a katonák, a  rendőrök,  a tűzoltók, a művészek, a könyvtárosok, a népművelők, a kutatók, és itt vannak az önkormányzati köztisztviselők, a kormányhivatali dolgozók. Itt van tehát a teljes magyar közszolgálati közösség, és itt vannak a versenyszférából a velünk szolidáris szakszervezeti kollégáink is.

Azért vállalkoztam arra, hogy elétek álljak, hogy

erősítsem az összefogást. Azért, hogy kifejezzem a Magyar Köztisztviselők, Közalkalmazottak és Közszolgálati Dolgozók Szakszervezete és a személyes  véleményemet a gyermekeink jövőjével kapcsolatban, amelynek minőségét –  a  kétségtelenül kiemelkedően fontos oktatáson kívül  –  a többi közszolgáltatás állapota, hozzáférhetősége is meghatározza.

Itt ma közösen emeljük fel szavunkat az ellen a vád ellen, hogy a közszolgálatok csak vérszívói, fogyasztói a nemzeti jövedelemnek.

Ez nem igaz! Ezt nem hagyjuk!

Közismert tény, hogy a versenyképesség meghatározó feltétele a minőségi közszolgáltatás.

Lehet ott minőségi közszolgáltatás, ahol nincs pénz krétára, fűtésre, gyógyszerre, kötszerre?

Nincs, mert az elmúlt négy évben 1400 milliárd forinttal adtak erre kevesebbet.

Azt üzente a főminiszter, ne balhézzunk, hanem tárgyaljunk. Az elmúlt 5 évben folyamatosan ezt tettük, miniszter úr!

De mire számíthatunk még? Életpályákat ígértek, de csak megosztást, rászedést, itt-ott kicsi bért, máshol pedig bércsökkentést kaptunk.

Kaptunk ígéretet is. Ígértek tizedelést, létszámcsökkentést, intézménybezárást, és mehetnek a diplomások külföldre, vagy közmunkásnak.

Ugye nem hagyjuk?

A mi tényleges munkáltatónk a kormány. Tehát tárgyaljunk miniszter úr, mert lenne miről! Tárgyaljunk a dolgozói szegénységről. Tárgyaljunk a létszámhiányról, a törvénysértő napi 10 órás munkaidőről. Ugye tudja miniszter úr, hogy a közszolgálati munkavállalók 70 százaléka nő, családanya, sőt esetenként családfenntartó. És közülük bizony sokan nélkülöznek.

Miniszter úr! Tárgyaljunk a lopásról. Arról a lopásról, amelyet Aqinói Szent Tamás tanításaiból ismerünk. Tudjátok, Aqinói Szent Tamás a lopás nemeinek felsorolásában első helyen említette azt említette: LOPÁS a méltó munkabér meg nem fizetése.

Több százezer kollégánk nyolc éve egy fillér fizetésemelést nem kapott.

Így van ez az MKKSZ tagjai sorában is. A köztisztviselők, a kormánytisztviselők, a szociális dolgozók, a védőnők, a városüzemeltetők elszenvedői ennek a helyzetnek.

Ezt bizony igen-igen sokan rajtam is számon kérik.

Követelik kollégáink – azok is, akik nem szakszervezeti tagok –, hogy legyek harcosabb.

Én vállalom. De ugye tudjátok, hogy sikeresek csak akkor lehetünk, ha bővítjük a szervezettséget, növeljük a taglétszámot, növeljük az erőnket.

Mert tudjátok, mit kérdez legelőször a miniszter, ha történetesen leülünk tárgyalni?

Azt kérdezi: hány embert képvisel ön asszonyom?

Segítsetek, hogy azt mondhassuk, több százezer tagunk van!

Barátaim! Kedves kollégák!

Adjon erőt nekünk ez a mai nap. Vállaljunk közösen felelősséget azért, hogy a magyar társadalomnak minőségi közszolgáltatást akarunk. És azt akarjuk, hogy gyermekeink ne alattvalók, hanem szabad, öntudatos, alkotó emberek legyenek itthon, Magyarországon.

Köszönöm, hogy meghallgattatok.

Hajrá szakszervezet! Hajrá MKKSZ!

Csóti Csaba, a Közgyűjteményi és Közművelődési Dolgozók Szakszervezetének alelnöke

Akarjuk-e, hogy gyermekeinkből szabad, félelem nélküli állampolgárok legyenek? Ha akarjuk, akkor támogassuk a pedagógusokat. Mert szabad oktatásra, szabad pedagógusokra, szabad iskolaválasztásra van szükség ahhoz, hogy gyermekeink boldogok legyenek, hogy felnőve szabadok és félelem nélküli emberek legyenek. A kulturális területen, a közgyűjteményekben, a könyvtárakban, múzeumokban, levéltárakban dolgozók állítják és tanúsítják, hogy a pedagógus sztrájkbizottságnak mindenben igaza van! A pedagógusok által követelt 25 pontot kell végrehajtani!

Igen, tárgyalni kell, de nem kerekasztalnál. Mert mióta világ a világ, a szakszervezet kér, a munkáltató, a hatalom ad. A tárgyaló felek szemben ülnek egymással, mert csak akkor tudnak megállapodni, ha szemben ülnek és nem áltárgyalásokat folytatnak, álkerekasztal mellett. A szakszervezeteknek joguk és kötelességük kiállni a dolgozókért. Kötelességük kiállni azokért az emberekért, akik életük egyharmadát a munkahelyükön töltik el.

A közgyűjteményi dolgozók 2002 óta nem részesedtek béremelésben. Itt a téren, a néprajzi múzeumban diplomás kollégák nem visznek haza havonta 100 000 forintot! Egy diplomás könyvtáros nem keres többet 90 000 forintnál! Mi tudjuk, hogy ha a gyermekeink nem kapnak megfelelő oktatást, ránk sem lesz szükség, mert nem lesz, aki érdeklődjön a műveltség, a kultúra iránt. De rátok sem lesz szükség, akik itt vagytok és értitek, hogy miről szól a pedagógusok követelése. Amikor a második világháborúban Nagy-Britanniában le akarták faragni a kulturális kiadásokat, akkor a legnagyobb konzervatív miniszterelnök azt mondta, hogy jó, de akkor miért harcolunk, milyen értékekért küzdünk?

Álljon mindenki a pedagógusok mellé, a jövő mellé, azért, hogy a gyermekeink félelem nélküli, boldog, művelt emberek lehessenek és úgy élhessenek, ahogy jelenleg náluk szerencsésebb kortársaik élhetnek Európa számos országában.

Fogjunk össze, fogjon össze minden szakszervezet! Igen – ahogy itt már elhangzott – be a szakszervezetbe, be a szakszervezetbe!

Pukli István, a fővárosi Teleki Blanka Gimnázium igazgatója

Milyen a hangulat tifelétek? Azt olvastam, kitűnő. Hogy hol? Hát a hangulatjelentésben.

Egy állásajánlattal érkeztem hozzátok. Így hangzik:

"Önálló pedagógiai elképzelései, irányelvei vannak?

Vezetői kompetenciái kimagaslóak?

Innovatív gondolatai vannak?

Kollégái, a tanítványai, a szülők megbíznak Önben?

Alkalmasnak tartják és tartja magát a vezetésre, igazgatásra, irányításra?

Netán elhivatott pedagógus, kiegyensúlyozott, energikus?

Mosogasson Londonban!"

A köznevelési intézmény vezetője az nemzeti köznevelési törvény megfogalmazásában mindenért felel. S ha nem úgy felel, a KLIK vagy az OH nádpálcája csattan a körmén. Felel a nevelő és oktató munka egészséges és biztonságos feltételeinek megteremtéséért. Gazdálkodási jogkör nélkül. Felel a gyermek- és ifjúságvédelmi feladatok megszervezéséért. Státusz nélkül. Útiköltség-térítést számfejt, átsorol, táppénzes papírt gyűjt be, kezelhetetlen, semmire sem jó tantárgyfelosztás-szoftvert tölt ki. Köszönet nélkül. Felel az oktrojált pedagógus etika normáinak betartásáért és betartatásáért. Ész nélkül. Szervezi intézménye és nevelőtestülete szakmai munkáját. Na, erre nincs ideje, de ez nem is fontos.

Joga persze van. Mihez is?

Joga van a szervezeti lojalitáshoz. Mert az iskola nem több mint a Szervezet egy eldugott, jelentéktelen, alagsori, ablaktalan és levegőtlen szobája, amelyben gyerekek fuldokolnak.

A lényeg, hogy a Szervezet működjön. Attól működik ugyanis az oktatás. Papíron.

Apropó papír. Az nincs. Az intézményvezető vegyen magának, amelyre kinyomtathatja a két-három-nyolc oldalas bérjegyzéket.

Ezt kikérem magamnak! Én azért lettem igazgató, mert elképzeléseim vannak arról, hogyan lehet egy intézményt fejlődő pályára állítani. Miért nincs lehetőségem fejleszteni, a nevelőtestületem innovatív elképzeléseit megvalósítani? Miért kell egy csomag papírért könyörögni? Miért Hanesz Józseftől függ a nevelőtestület összetétele? Honnan tudja, hogy folyik a szakmai munka az Ajtósi Dürer sori romos épületben? És tudja-e, hogy két kollégámat készül felmenteni a tanév közepén, mert ebben a hónapban betöltik az öregségi nyugdíjkorhatárt? És azt tudja-e, hogy érettségiző tanítványaik vannak? És az érdekli-e, hogy a státuszukat zárolták, és nem lehet a helyükre fölvenni senkit? És az érdekli-e, hogy nincs több rajz szakos pedagógus az intézményben?

Megalázott, megtépázott jogú intézményvezető kollégáim!

Örömmel tapasztalom, hogy egyre többen vagytok, akik a tiltakozó intézményetek élére álltok. Annyi előnye mindenesetre volt ennek a működésképtelen rendszernek, hogy a pedagógusokat és az intézményvezetőket közös platformra hozta. Emeljétek föl a fejteket, és legyetek újra igazgatók intézményvezetők helyett! Álljatok újra a nevelőtestület élére, és követeljétek együtt velünk az intézményi autonómiát, amely a sikeres oktatás egyik legfőbb záloga.

Követeljük a munkáltatói és a gazdálkodási jogokat vissza. Ja, hogy ehhez pénz kell? Igen!

Követeljük, hogy a közoktatásra fordítsák a GDP 6 százalékát. Mondjuk együtt: 6 százalékot! 6 százalékot!

Kedves Pedagógus Kollégáim!

Ne féljetek! Nincs miért. A hatalmat a félelem táplálja. Most kapkodnak, vagdalkoznak. Ez nekünk jó. Nem értik, mi zajlik itt. Homokba dugják a fejüket. Ismeretlen terepre tévedtek. Nem szoktak ahhoz, hogy vannak, akik nem dőlnek be a szalámizó szándéknak. Nem szoktak ahhoz, hogy nemet mondjanak nekik. Balhéznak! Toporzékolnak! Beléptek a dackorszakba.

Tanítsuk, neveljük őket óvó szeretettel! Mutassuk meg, milyennek kell lennie, milyen lesz a 21. század magyar oktatása!

Pilz Olivér, tanár, a miskolci Herman Ottó Gimnázium közalkalmazotti tanácsának elnöke

Kedves Gyerekek!

Elmondok egy mesét, így dél körül, hátha akad olyan, aki sziesztájára készül, mint az egész napos biciklitologatásban megfáradt óvodások. És mivel nemzeti ügyről van szó, egy magyar népmesét. Szereplői nem Fanyűvő és társai, mert azt a történetet mindenki ismeri, hanem Halkszavú és Mindentudó, de mivel három a magyar igazság, legyen még egy, mondjuk Nagyszájú – ezt akár el is vállalnám, ha most diákszínpadosat játszanánk.

Szóval történt egyszer, nem is olyan régen, hogy Halkszavú és Mindentudó újra találkozott évekkel azután, hogy Mindentudó egy varázslatos papírt adott Halkszavúnak, olyat, amivel akár még egy iskolát is el lehet vezetni, ennek a papírnak a birtokosa főnöknek érezheti magát.

„Mi van? Elveszett a papírod, hogy nem érzed magad főnöknek?" – kérdezte olyannyira lágy hangon Mindentudó, hogy még padtársai is behúzták a nyakukat. „De igen – mondta Halkszavú –, csak más is kellene még." Persze Mindentudó nem tudhatta, hogy egy főnöknek nem elég manapság egy fejsimogatással megköszönni, ha valaki egész éven át jobban dolgozott, mint a többiek. Meg azt sem, hogy mostanság másfajta papírra is nagy szükség lenne az iskolákban. És hiába volt nála sokáig, talán túl sokáig is a bölcsek köve, mégsem hallott arról, hogy gáz lesz abból, ha valaki nem fizeti ki a gázt. S mivel tévedhetetlen volt, abban biztos lehetett, hogy mindenki pont ugyanannyi Erzsébet-utalványt és Szép-kártyát kap, hogy a július közepétől augusztus közepéig tartó 3 hónapos nyári szünetében alaposan kipihenhesse magát, függetlenül attól, hogy 22 vagy 26 órán át mondja a mesét egész héten át. 

Nagyszájú viszont kénytelen volt hallgatni, mert őt a véletlenek csalfa összejátszása kizárta az elmúlt órák eseményeiből, így a kerek történetet nem ismerhette. De majd megette a fene, mikor Mindentudó folytatta: „És miért kell így sikoltozni, ha fáj a kisujjad?"

Ekkor Nagyszájúból majdnem kibuggyant, hogy még jó, hogy sikít, mikor éppen egy életlen késsel nyiszálják tőből lefelé! Sőt már hallani, hogy Stihl fűrészeket is beindítottak (s csak remélhetjük, nem ellenünk fogják bevetni, hanem a szent tehenet finomhangolják vele egy kicsit).

De hát Mindentudónál volt a szó. Nála, aki egyszer – oly hosszú és alapos egyeztetések után, hogy majdnem még a teájuk is kihűlt közben –, létrehozott egy csodálatos gépezetet. A munka során a viták azért voltak oly hevesek, mert a sok egymás mellett álló fél saját szavába vágva védte a másik már jó előre megbeszélt igazát.

Nektek is mondom kedves gyerekek, figyeljünk, hogy a Kerekerdőben ez még egyszer ne fordulhasson elő!

S a szerkezet csillogott-villogott, de aki közelebbről megtapasztalta, érezte, hogy vagy dán licensz alapján készült, vagy valami olyanból építették, amiből még várat sem lehet.

És bebizonyosodott, tényleg abból volt. Még a szolga és az alszolgák is elismerték, hogy baj van. Egyszer-kétszer maga Mindentudó is a világba kiáltotta, mikor véletlenül a bársonyszéke mellé huppant. De most védte gyermekét, ezt a nagy rakás gépezetet. „Nehogy már még a portás ellen se legyen elég a papírod!"

Hát a múltkor tényleg bejött a portás: „Jó lenne már befejezni ezt a szülői értekezletet, mert lejár a munkaidőm és kötelező bezárnom a bejárati ajtót" – súgta oda élményét Nagyszájú Halkszavúnak, aki állta az egészről mit sem sejtő Mindentudó tekintetének záporozó nyilait, és illendően meg is felelt neki.

Aztán végül hazamentek.

Nagyszájú kedvenc termei egyikébe lépve észrevette, hogy ferdén áll mögötte a tábla. „Ejnye, haszontalan kölkei – gondolta –, már megint mit csináltatok?!" Bepillantott a tábla mögé és akkor látta, hogy rengetegen vannak ott: sok tízezren bújtak oda. Gyerekek, szülők, kollégák, barátok – s érezte, hogy már nem csak egy kopott tábla van a háta mögött. Együtt akarnak valamit mind, együtt, még akkor is, ha esetleg más ösvényen lépdelnek is, de a céljuk közös: a legkisebbeknek szeretnének valami olyat adni, ami jobb útravaló, mint a hamuban sült pogácsa.

Aznap este Halkszavú nem tudott elaludni, pedig napok óta csak forgolódott az ágyában. Azon rágódott, azt kellett-e tennie, amit tett, vagy megcsalta egy tünékeny délibáb? És barátok maradnak-e még a barátok, akikből oly sok lett hirtelen néhány hét alatt?

Közben Mindentudó a rábízott munka sikeres végrehajtásának tudatában elégedetten hajtotta párnájára fejét.

És most mindenki csukja be a szemét egy pillanatra és döntse el, kinek kíván megnyugtató szép álmokat!

Mendrey László, a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezetének elnöke

Kedves Barátaim!

Egy MTI információt szeretnék megosztani veletek.

„Lássuk be, nem életszerű, hogy egy szép reggel Miskolcon Pilz Olivér felkel, rájön, hogy rendkívül elégedetlen és elkezd levelet írni, tiltakozni." Az MTI szerint Orbán Viktor egyértelműen külső erők által gerjesztett akciónak tartja a pedagógusok tiltakozási hullámát, mert nem volt szerinte semmilyen kiváltó ok.

Orbán Viktornak igaza van. Egy virtuális világban élő, önmagát a valóságból kiemelő erő gerjeszti a pedagógusok, szülők, diákok és minden közoktatásban érintett társadalmi csoport robbanásszerű elégedetlenségi hullámát. Ez az erő nem érti, mi zajlik ma Magyarországon, nem tudja, hogy az előre nem hátra van, s nem érzi, hogy ami ma itt történik, az egy szürreális időutazás, vissza a jövőbe. Ezt az erőt nem érdekli Széchenyi igazsága a kiművelt emberfők sokaságáról, lepereg róla Petőfi látomása a „szellem napvilágáról" – viszont szívesen hivatkozik rájuk, takarózik velük.  Inkább már csak megállna (és maradna még néhány évtizedig), mert szerinte itt van már a Kánaán. Ebben – lássuk be, van némi igazsága –, hiszen neki és barátainak bizony itt van már a Kánaán. Vagy inkább valami Amerika, a lehetőségek közép-európai földje, ahol fittneszedzők tudnak minden különösebb erőfeszítés nélkül százmilliókért földbirtokot venni, ahol aggódó szülők segítik szemük fényét vagyont érő családi fészekhez, s ahol a szorgos iparosember néhány év alatt Magyarország egyik leggazdagabb emberévé válhat. Nevezhetnénk őket sikerembereknek is, de hát nem azok. Kegyencek ők csupán, akik jókor voltak jó helyen.

Az erő mestere a hatalom megszerzésének, és megtartásának. Ennek érdekében – az ókori rómaiakat megszégyenítő módon – megoszt, majd uralkodik. Évek szorgos munkájával atomizálta a társadalmat, szembe fordítva egymással orvost és a beteget, a munkaviszonyban lévőt a munkanélkülivel, a lakással rendelkezőt a hajléktalannal, a tanárt a diákkal, az iskolát a szülővel, így téve embert embernek farkasává. Az erő ravasz és okos, aki – bizonyos S. GY. – jóvoltából a ködös Albionban tanult a történelemben elkövetett hibákról, s azt hiszi, hogy neki majd sikerül az, amibe minden elődje belebukott. Ő is bele fog.

Az erő nem érti, mire ez az elégedetlenség, mert – szerinte – nincs is rá okunk. Hiszen van „rendes fizetésünk, biztos és jól felszerelt munkahelyünk", nem kell gondolkodnunk sem, mert megmondják nekünk, hogy mit, mikor, hol és hogyan csináljunk, hiszen Állam bácsi jóságos és segítőkész…  Talán el is hiszi, hogy nekünk is itt van már a Kánaán. Aki pedig észreveszi, sőt ki is mondja, hogy a király meztelen – nos, az minimum megtévesztett elégedetlen, a bukott baloldal bérence, aki csak a balhé kedvéért van most itt a Kossuth téren.

Isten hozott Titeket a klubban!

Azért vagyunk itt, mert tudjuk, hogy az irány végletesen elhibázott, a helyzet több mint aggasztó. Azért vagyunk itt, mert tudjuk, hogy amilyen az oktatás jelene, olyan az ország jövője.  Látjuk, hogy negyedszázados küzdés után ugyanott – vagy hátrébb – vagyunk, mint ahonnan elindultunk, s még csak meg se lepődünk igazán, mert ez van – ezt dobta a gép…

Azért vagyunk itt, mi pedagógusok, szülők, diákok, könyvtárosok, pedagógusmunkát segítő megalázott kisemmizettek, ápolók, szociális munkások, orvosok, vasutasok… sok tízezren, mert nem azért tanítunk, nevelünk, örülünk és kesergünk gyermekeink sikerén és bánatán, hogy nekik is ez jusson osztályrészül. Nem azért küszködünk, hogy felnőttkorukban – tőlünk sok száz, sok ezer kilométerre – külföldön telepedjenek le, mert ebben a Kánaánban nem látnak esélyt a boldogulásra.

Napjainkra megroggyanni látszik a divide et impera. A sikerpropaganda bukni látszik, az elégedetlenség körbe ért. S hogy ezt pont az oktatás szereplői kezdték, csak annak meglepetés, akinek nincs receptora az emberekhez, aki csak hatalomtechnikában tud gondolkodni.  A társadalom túlnyomó része érintett valamilyen formában az iskolák világában. A gyerek még őszinte ember, kertelés nélkül beszél otthon arról, hogy megint nem volt kréta az osztályteremben, toalettpapír a wc-ben, hogy hónapok/évek óta nem használható a digitális tábla, megint holtfáradt volt a tanár, s hogy másnap nem kell iskolába menni, mert kikapcsolták a gázt…

Az erő hibázott. Túlbecsülte önmagát, s alá – vagy inkább – lebecsült minket. Nem gondolta, hogy gyerekeinkért – a jövőért – képesek vagyunk kezet nyújtani egymásnak. Kart karba öltve, hátunkat egymásnak vetve, orvos a mérnökkel, vasutas a pékkel, tanár a szülővel, szakszervezet a szakszervezettel szolidaritást vállalva mondunk nemet az oktatás lepusztításának, az ország tönkretételének, a jövő ellopásának.  Ha kell, elmegyünk a falig, ha kell, közösen szervezünk sztrájkot, hogy közösen kényszerítsünk ki egy olyan közoktatási törvényt, mely valóban a társadalom érdekeit szolgálja, s nem kizárólag a hatalomét, mint ez a jelenlegi.

Mert nem hagyjuk! Nem hagyjuk, hogy álmaink végleg elvesszenek. Az álmok álmodói – ma már – gyermekeink. Ne legyen keserű az ébredésük.

De! Van egy rossz hírem. Gyermekeink álmát szakszervezeti, egyesületi elnökök, a politikai pártok vezetői nem tudják megóvni.  Ehhez mindenkire szükség van. Rád, és ránk, mindenkire.  

Kezdjünk hozzá! Van dolgunk elég.

Dávid Gyula Márton, középiskolai diák

Sziasztok! Dávid Gyula Márton vagyok. Tizenhét éves vagyok, és már sok bennem a feszültség. Elegem van abból, hogy napi nyolc órát ülünk az iskolában, elegem van abból, hogy a tanáraink fáradtak és nincs kedvük tanítani. Boldog és motivált tanárokat szeretnénk, akik rávezetnek arra, hogy miben vagyunk motiváltak. Élvezni szeretném a tanulást. Én egy ilyen oktatási rendszert szeretnék.

Hallgassatok a gyereketekre. Itt az ideje annak, hogy mi tanulók és a tanárok összekapaszkodjunk, mert egy boldog, sikeres és összetartó Magyarországon szeretnénk élni. Ehhez segítségül várunk minden magyar embert.

Köszönöm, hogy ennyien eljöttetek.

Fazekas Gergely, szülő

Én, mint szülő, arról szeretnék beszélni, hogy mennyire volt más 30 éve iskolába járni, mint most.

Annak idején az én apukám és anyukám is törődött az iskolai ügyeimmel, de kevésbé, mint ahogy a mostani szülőknek kell. Apukám csak a gimnáziumi ballagásomkor tudta meg, hogy már nem a Csaba utcai Általános Iskolába járok. Nekem viszont az iskolai portás már előre köszön, és a belépéskor mondja, hogy „apukák, a folyosó végén kell lerakni a szekrények felújításához szükséges anyagokat". Annak idején az én apukám is sokat segített nekünk papírszállításban az éves papírgyűjtések alkalmával. Én is sok papírt szállítok az iskolába, mert havonta kell félfamentes papír az órai anyagok fénymásolásához. Apukám annak idején az osztályból csak a két legjobb barátom szüleit ismert. Én az összes osztálybeli szülő mesterségét ismerem, tudom, hogy melyik tudja megjavítani az iskolai számítógépeket, sőt, azt is tudom, hogy a 10. B-ből Szilasi apuka bármikor megszegeli az eltört székek lábait, a felső tagozatból pedig Balogh apuka kiválóan ért a tornaterem tetőfedéséhez. Sőt, palát is tud hozzá kéz alatt.

Nálunk annak idején csak krétás táblák voltak, Kovács Pista bácsi a biológia órán például krétával dobta meg azt, aki nem figyelt. Ma biztos nem tehetné ezt meg, mert egy viharosabb órán az iskolának kiutalt havi teljes krétaadagot is eldobálná. Annak idején a mi osztályunkban Komlós Jancsi képes volt egy teljes krétát megenni, ha nem akart másnap iskolába menni, most a fiam tanára azt mondta, „eszükbe ne jusson ilyesmi, az így fel nem használt krétákat inkább adják le fizika szertárban".

Nálunk dolgozatírás előtt Komlós Jancsi a kémia szertárban talált salétromsavból és réznitrátból próbált meg robbanóanyagot gyártani. A fiamék kémia szertárából szerencsére az összes vegyi anyag kifogyott, csak egy kis salétrom maradt, melyet a fakultációsok a vizesedő falakról kapartak le. De az osztály úgysem ír próba érettségit, mert rossz a fénymásoló gép november óta.

Annak idején, ha kiégett az osztálytermünkben a neoncső, a tanárnő szólt Lajos bácsinak, aki egy létrán állva akár óra közben is kicserélte azt. Ma három óra, egy informatikus és egy pályázati referens kell ahhoz, hogy a projektorok égőcseréjéhez szükséges pályázati kérelmet eljuttassák a KLIK-hez.

Annak idején Lajos bácsinak már nem kellett az osztálytermi kályhába befűtenie, mert akkor vezették be a gázt az iskolaépületbe. Ma már gáz van minden iskolában. Persze csak akkor, ha nem zárták el a csapot.

Annak idején a tisztasági csomagunkba törölköző, szappan és zsebkendő dukált. Most azt kérdezték szülőin, hogy ki hány mosdókagylót és WC-csészét tud beszerezni.

Annak idején bonbont és kávét csomagolt anyukám a pedagógusnapi köszönőcsomagba. Most a fiam osztályfőnöke előzetesen felhívta a figyelmet, hogy táblatörlő szivacsot és pár filctollat jól tudna hasznosítani. A történelem tanár is nagyon örült, hogy meglepetésre nem a Csemegi Kódex hasonmás kiadását kapta meg, hanem a Pedagógus Etikai Kódex öltözködésre vonatkozó fejezetét félbőr kiadásban.

– Bocsánat, ezt fel kell vennem. Balog miniszter úr? Elnézést, nem alkalmas, az oktatás helyzetét rendezzük most éppen. – Annak idején Lajos bácsi lefestette a focikaput, de hálót nem rakott már rá, mert azt csak elhasználnánk. Ma az iskolaigazgatók kapnak bankkártyát, de pénzt nem kapnak rá, mert csak elhasználnák.

De a mai helyzet nemcsak a pénzről, illetve a pénz hiányáról szól. Annak idején például nem voltak tartós tankönyveink. De azért Visegrád nem került át a Duna bal partjára. Annak idején az iskolaépületet érintő fontosabb döntésekben az igazgatónk kikérte fontosabb emberek véleményét, az úttörőcsapat vezetőjét, a KISZ-titkárét, különösen kényes ügyekben pedig Lajos bácsiét, a pedellusét is. Ma a Köznevelési Kerekasztalhoz többek között a Katolikus Pedagógiai Szervezés és Továbbképzési Intézet és a Honvédelmi Minisztérium képviselőit is meghívták.

Annak idején Ili néni, az alsós tanárunk nem hallott még az életpálya-modellről. Igaz, ő már özvegy nyugdíjas volt, és több kollégájával élt együtt a kerület által tanároknak biztosított albérleti házban, viszont nem kellett engedélyt sem kérnie, hogy a nyugdíjkorhatár után taníthasson.

Annak idején én intőt kaptam, ha az iskolaépületben rohangáltam, most a fiam dicsérőt hozott haza, mert jól teljesítette a napi folyosói tornaóra keretében a Cooper-tesztet.

De persze annak idején sem volt minden fenékig tejfel. Emlékszem, a legrosszabb élményem az iskolában az volt, amikor hosszú órákon át írtam történelemből a házi feladatomat a demokráciáról, és olyan jól sikerült, hogy Viktor bácsi, a tanárunk, azt mondta, nem életszerű, hogy nem külső források álltak mögöttem. A mi osztályunkból annak idején többen jártunk biciklivel be, de soha nem toltuk túl a biciklit az iskolán. Annak idején, ha azt mondta valaki, hogy felállt az iskolában a PÖCS, a haja az égnek állt. Na, jó, most is. Amióta vannak Pedagógus Önértékelési Csoportok. Pedig van, aki már a PÖCS-öt is becsben tartja.

Annak idején a tanító nénink tiltotta, hogy bárkit kizárjunk a közösségből és klikkesedjünk. Ma a kőleves meséje jut eszembe. Megkaptuk a KLIK-kondért, és hogy úgy tűnjön, mintha lenne benne valamit, kaptunk bele néhány követ is. Mi pedig szülőként, tanárként továbbra is hordjuk a kondérba a hozzávalókat, próbáljuk fenntartani a látszatot, hogy ebéd van, de kívülről nem látszik, hogy mennyi keserűségünk fő bele a levesbe, és végén ezt a levest a gyerekeink eszik meg. Köszönöm szépen.

Galló Istvánné, a Pedagógusok Szakszervezetének elnöke

Kedves Barátaim!

A kormány hároméves áldásos, szorgalmas munkájának eredményeként tönkre tette a magyar oktatást. A nagy reform olyan oktatási rendszert hozott létre, amely rossz a gyereknek, rossz a pedagógusnak, rossz a nevelő-oktató munkát segítő munkavállalóknak, rossz a szülőnek, rossz az egész országnak. A nagy reform olyan rendszert hozott létre, amely megfosztotta a gyerekeket a tanulás, a pedagógusokat a tanítás szabadságától.

A szegénység felszámolásának eszköze a tudás. Az a tudás, amit az iskolákban kellene megszerezniük a gyerekeknek, de ez a mai iskolarendszer erre már így nem alkalmas. Ezért ki kell mondani: a hatalom tudatosan taszítja szegénységbe a felnövekvő nemzedék nagy részét.

Milyen ország lesz így Magyarország 5-10 év múlva?

A Pedagógusok Szakszervezete az oktatási rendszer átalakításának súlyos következményeire folyamatosan felhívta a kormány figyelmét. Sajnos hiába. Ma már ők is látják, hogy nagy a baj, azonban a sürgős döntések meghozatala helyett még mindig megpróbálják menteni a menthetetlent.

Elfogyott a türelmünk! Azért vagyunk itt, hogy közösen kiáltsuk: elég volt!

Azért vagyunk itt, hogy közösen kiáltsuk: nem hagyjuk!

Azért vagyunk itt, hogy megmutassuk: nem tűrjük tovább!

Nem tűrjük tovább, hogy végleg tönkretegyék a gyermekeink jövőjét.

Nem tűrjük tovább, hogy végleg tönkre tegyék az ország jövőjét.

Egy nemzet felemelkedésének záloga az osztálytermekben van.

Nem tűrjük, hogy félelembe tartsanak. Mutassuk meg, hogy nem félünk.

Nem tűrjük, hogy megosszanak bennünket. Mutassuk meg, hogy nem tudnak egymás ellen fordítani minket.

Nem tűrjük, hogy a kormányzati propaganda félrevezesse az embereket. Mutassuk meg, hogy mi az igazság. Mutassuk meg gyermekeinknek, nem tűrjük, hogy naponta megalázzanak, kioktassanak minket.

Ma azért vagyunk itt, hogy követeléseinknek nyomatékot adjunk. Nem fogadunk el félmegoldásokat, nem engedünk abból a követelésünkből, hogy a közoktatás rendszerszerű átalakítása elkerülhetetlen. Nem elégszünk meg hangulatjavító intézkedésekkel. Nem hagyjuk, hogy húzzák az időt.

Mi pedagógusok mindaddig kitartunk, amíg a társadalom támogat minket.

Mi pedagógusok mindaddig kitartunk, amíg mellettünk vagytok.

Tegnap a sztrájkbizottsági tárgyalás nem hozott eredményt. Nem is fog, mert a tárgyalóasztalnál nem olyan személyek ülnek, akiknek felhatalmazásuk lenne bármilyen megállapodásra.

Világosan kell látni, hogy a köznevelés átalakításának tervét az apparátus a miniszterelnök ötlete alapján dolgozta ki. A döntéseket a miniszterelnök hozza. A kormányt képviselő tárgyalópartner csak azt mondhatja, amire engedélyt kap.

Egy időben gyakran örvendeztetett meg minket dakota közmondásokkal a miniszterelnök.

Most ezekből egy gyöngyszemet idéznék: „Ha döglött lovon ülsz, szállj le róla!".

Miniszterelnök Úr! A köznevelés állatorvosi lova megdöglött. Ideje lenne lovat cserélni.