Szerdán az ország 11 városában tüntettek a pedagógusok, diákok, szülők és a velük szolidaritást vállalók, jövő szombaton pedig Budapesten szerveznek országos tiltakozó akciót. A tanárlázadás követeléseit több dokumentumban is olvashatjuk. A HVG arra kereste a választ, mennyire reálisak ezek, és mit érhet el a tiltakozáshullám.
A „tanárlázadás" első lépése a Miskolci Herman Ottó Gimnázium nyílt levele volt (amelyben inkább csak leírták az aggályaikat, az oktatási rendszer válságának legfőbb okait), amit aztán követett egy másik, amelyben már konkrét követeléseket fogalmaztak meg. Közben a budapesti Teleki Blanka Gimnázium szintén előállt egy 16 pontos követeléslistával, a Pedagógusok Sztrájkbizottsága egy 25 pontossal, a hétvégén zajlott Országos Tantestületi Értekezlet pedig egy 10+8 pontossal (amelynek első fele az azonnali, a napi működést lehetővé tevő, kármentő beavatkozásokat sorolja, a második a – széleskörű párbeszédet és társadalmi, szakmai egyeztetést követő – strukturális változásokat).
A követeléseket különböző színvonalon és különböző rendszerekben építették fel, de lényegük nagyjából hasonló. Vannak kisebb, látszólag egyszerűbben megváltoztatható pontok, ilyen például az adminisztráció csökkentése, a tanárok és diákok kötelező iskolában tartózkodásának szabályozása. És vannak a nagyobb, rendszerszintű problémák, amelyeket még akkor sem lehetne egyik napról a másikra megváltoztatni, ha erre lenne politikai szándék a kormány részéről. Amiről egyelőre persze szó nincs.
Alapjaiban húzná ki a szőnyeget a rendszer alól
A strukturális változások között elsősorban a mai központi fenntartói modell megváltoztatása, azaz gyakorlatilag a Klik működésének alapos átgondolása, vagy – a radikálisabb elképzelések szerint – megszüntetése szerepel. (A szerdai miskolci tüntetésen, ha egy szónok csak kiejtette száján a Klik szót, már beindult a fújolás.)
E mamutintézményt azonban csak akkor lehetne megszüntetni, ha valami átveszi annak a hármas feladatkörét – magyarázza lapunknak Radó Péter oktatáskutató. Egyrészt amióta elvonták az iskoláktól az autonómiájukat, azaz az igazgatók, tantestületek döntési jogköreit, ezek a kompetenciák a Klikhez kerültek. Ha mindezt visszaadják, akkor a feladatainak egy része valóban okafogyottá válna. De most a Klik gyakorolja a fenntartói jogokat is, és bizonyos tanügy-igazgatási feladatai szintén vannak. Ezeket elvileg átvehetné az Oktatás Hivatal, de azt épp most akarják beolvasztani a minisztériumba, ami a tapasztalatok szerint még kaotikusabban végezné el mindezt.
De ez amúgy is csak egy gondolatkísérlet volt, Radó szerint a Klik megszüntetése leginkább azért nem túl reális forgatókönyv, mert annak eltűnésével alapjaiban húznák ki a szőnyeget a 2011-es törvény konstrukciója alól. A kormánynak ki kellene hátrálnia az államosításból, a bürokratikus központosításból. Erre viszont nemigen lesz hajlandó, gondoljunk csak arra, hogy éppen most készül „klikesíteni" egy sor más területet is, legutóbb az derült ki, hogy a turizmust is államosítaná.
Egy másik általunk megkérdezett oktatáskutató szintén úgy véli, indokolt kérés a túlzott központosítás megszüntetése: az, hogy csak ott maradjon meg az állami fenntartás, ahol a helyi önkormányzat erre nem képes. A szakember lapunknak azt mondta, hogy ezzel jelentősen csökkenne a feszültség az iskolákban, ugyanakkor azt is hozzátette, hogy ettől önmagában még nem lesz jobb az oktatás.
Összeáll a sok kicsi legó
Radó Péter az apróbbnak tűnő követelésekről is azt gondolja, hogy azok nem kezelhetők egyszerű korrekcióval, hiszen mind visszavezethetők a rendszer alapproblémáira. Ráadásul, ha mondjuk 15-20 ilyen „apróbb" problémát egyszerre próbálnának orvosolni, ezek összegző hatása szintén a rendszer bedőléséhez vezetne.
„Nagyon magasra tették a lécet most a pedagógusok, akik egyébként három éve tűrték csendben a rendszer kiépülését, és most szakadt át náluk a gát. Ebből valószínűleg senki nem fog jól kijönni, nem tudják megnyerni ezt a meccset" – véli Radó. Mint mondja, ha jól meg tudják szervezni önmagukat a tiltakozók, és tartós nyomást jelentenek a kormány számára, akkor elérhetnek kisebb eredményeket, amitől élhetőbb lesz ugyan a rendszer, de alapvetően pont olyan pocsék marad, mint volt.
Konkrétan, ha elég kitartóak, például bizonyos önállóságot vissza tudnak szerezni maguknak az iskolák, elérhetik, hogy Czunyinét menesszék (ez egyébként is napirenden van), illetve hogy fellazítsák a tanfelügyeleti rendszert (ezt szintén egyébként is megtennék, mert kifutott az erre szolgáló uniós pénz).
Viszont úgy véli, az egész dolog megoldása szakmailag már nem lehetséges, ehhez politikai megoldás kell.
Hogy lesz így megegyezés?
A tiltakozók követelései között mindenütt szerepel, hogy csak olyan oktatási reform léphessen életbe, amit széles körű szakmai vita és konszenzus előz meg. A Balog Zoltán által meghirdetett Köznevelés Kerekasztal azonban bizonyosan nem lesz ilyen, hiszen oda egy sor államtól függő szervezetet hívott meg a miniszter, s erre válaszképp a szakszervezetek, szakmai szervezetek rögtön bojkottot hirdettek.
Ráadásul – mint arra a folyamatokra rálátó másik oktatáskutató forrásunk rámutatott – mára az oktatási kormányzat hitelessége (a minisztertől a helyettes államtitkárokig) oly mértékben leértékelődött, hogy nincs az az előremutató, előnyös intézkedés, amit az érintettek ne kezelnének eleve egy újabb átverési kísérletként és ne utasítanának el. És – teszi hozzá – azt is látni kell, hogy az Emmi tudásháttere, intellektuális képessége és stratégiai gondolkodásának szintje is hihetetlenül alacsony: nem egyszerűen azt nem tudja, hogy mi a probléma megoldása, magát a problémát sem ismeri fel, és nincs semmilyen jövőképe, víziója (az oktatási változásokról, a lehetséges célokról és megoldásokról).
Zsúfolt tananyag
Szintén minden fórumon felmerülő probléma a túlzsúfolt tananyag, ami nem ad időt a gyerekek kompetenciáinak fejlesztésére. Az oktatáskutató szerint ennek csökkentése abszolút jogos követelés, de nagyon nehéz megvalósítani. Ez ugyanis azon is múlik, hogy a tanárok képesek-e elengedni különböző tudáselemeket. A tantervek készítésébe eddig is bevontak gyakorló pedagógusokat, s az lett a vége, hogy mindig bővíteni akarták a saját területüket (mások rovására), mert „ha kimarad egy vers, egy évszám, egy képlet, abból nemzetpusztulás lesz".
Ráadásul mind az oktatásvezetés, mind a pedagógusok attitűdjének is meg kellene változni, hiszen a 21. századi tudásátadástól nagyon távol áll mindkét fél szemlélete.
Hasonló a helyzet a kötelező tanulói óraszámok csökkentésével. Ezzel mindenki egyetért, de itt is közbeszólhatnak a szaktárgyi lobbik, vagyis az olyan vélemények, amely szerint „nem lehet természettudomány tantárgy, mert akkor elsorvad a fizika, a kémia", vagy hogy „elképzelhetetlen, hogy a történelem ne legyen kötelező érettségi tárgy", miközben éppen a történelemnek alapvetően a szemléletformálásra kellene fókuszálni, s nem évszámok, események, nevek bebifláztatására. A tanórák számát egyébként szét is lehetne húzni egy valódi egész napos iskolára épülő rendszer kialakításával.
Elszánt pedagógusok, taktikázó kormány
A követelések között – főleg a szakszervezetek pontjai között – rengeteg a pedagógusok munkájának ésszerűsítésére, könnyítésére vonatkozó kívánság. Többek között, hogy vissza kellene állítani a pedagógusok kötelező óraszámát, főszabályként heti huszonkét órával. A többlettanítás után pedig óradíjat kellene fizetni. Ezt is egy sokkal komplexebb megközelítéssel lehetne megvalósítani – állítja az oktatáskutató. Például úgy, hogy több oktatást segítő szakembert (pszichológus, fejlesztőpedagógus, pedagógiai asszisztens, szociális munkás stb.) alkalmazna az iskola, ami kiváltaná a tanárok olyan munkáit, amihez nem is egészen értenek, és rengeteg idejük, energiájuk megy rá.
A szakember szerint ugyanakkor a kötelező óraszámot hangsúlyosan differenciáltan kellene megállapítani. Ja, és mindez természetesen pénzkérdés is, azaz többletforrás nélkül nem megy.
Az összes követelésre nem tudunk kitérni egy ilyen cikkben, de az ebből is látszik, hogy a látszólag egyszerűen orvosolható problémákat sem könnyű külön-külön sem kezelni, és van ilyen jó néhány ilyen (lásd a fent felsorolt dokumentumokat). És akkor még nem is beszéltünk azokról a követelésekről, amik jóval túlmutatnának az oktatás területén: „Az oktatásra fordított GDP-hányad felemelése 3 év alatt a 2003-as szintre (5,7%)", vagy hogy legyen önálló Oktatási Minisztérium.
A pedagógusok mindenesetre egyelőre elszántnak tűnnek, a kormány pedig a szokásos kottából játszik: kombinálják a látszatengedményeket, látszattárgyalásokat, a helyi megfélemlítés eszközeit, a durva pedagógusellenes propagandát.
Forrás: HVG
