Ma reggelre minden érettségiző középiskolás tudja már, mire volt elég az elmúlt pár hónap, áttételesen az elmúlt tizenkét év teljesítménye. A felvételi ponthatárok meghúzása lezár egy korszakot az életükben, és megnyit egy egészen másikat: azt, amelyikben ki kell lépni abból a biztonságos és ismert világból, ahol eddig töltötték az életüket. Ez a lépés nem kevés vesződséggel, bizonytalansággal és erőfeszítéssel jár – és ezeket a gondokat a legtöbb esetben nem a tanulás nehézségei okozzák – írja a Magyar Nemzet.
Eddig egy összeszokott közösségben tanultak a diákok, nagyjából ugyanazokkal a tanárokkal évekig, miközben egy sor olyan üggyel nem kellett foglalkozniuk, ami majd most a nyakukba szakad: megfelelő kurzusokat kell felvenni, össze kell rakni egy nagyjából tartható órarendet, és intézni kell egy sor bürokratikus ügyet. Résen kell lenni, hogy ne az utolsó fél évben derüljön ki, valamit elpuskáztak az első pár hónapban, például nem vettek fel valami kötelező tárgyat. De ez a könnyebbik oldala a helyzetnek, csupán némi odafigyelést igényel.
A másik kérdés egészen más jellegű. Az egyetemistává válás – a felnőtté válás folyamatának egy etűdjeként – együtt jár azzal, hogy a hallgató elköltözik otthonról egy másik városba, ahol többek között laknia, ennie és közlekednie kell. Ez pedig nem egy családra egészen komoly terheket ró. A kollégiumi férőhelyek száma korlátozott, így a fárasztó ingázás mellett a módosabbaknak a lakásvásárlás, kevésbé módosaknak a lakásbérlés lehet az opció. Az FHB tavalyi felmérése szerint Budapesten minimum 55 ezer diák tanult Pest megyén kívülről érkezve, akiknek valamilyen lakhatást kellett találnia. Eközben Budapesten az elmúlt pár évben elszálltak az ingatlanárak: már úgy is nehezen fog kijönni valaki, ha – ahogy az lenni szokott – összeáll másokkal, hogy közösen béreljenek egy ingatlant.
És akkor még csak tető van a feje fölött. A CIG Pannónia tavalyi felmérése szerint átlagosan 38 százalékkal növekedtek egy felsőoktatási tanulmányait akkor kezdő hallgató kiadásai 2011-hez képest. 2015-ben a Hallgatói Önkormányzatok Országos Konferenciája (HÖOK) végzett egy felmérést, amiből az derült ki, hogy havonta átlagosan 50 ezer forintból kell megélnie egy hallgatónak. Ennek az összegnek több mint felét, átlagosan 26 ezret költötték lakhatásra a megkérdezettek, egynegyedét étkezésre (átlagosan 16 ezer forintot), a maradék összegből az egyéni szükségleteiket fedezik. Mivel a hallgatók bevételeinek elenyésző része származik az ösztöndíjakból, a szervezet vezetője már akkor arról beszélt, hogy az ösztöndíjrendszert alaposan meg kellene reformálni.
Beszédes, hogy 2017-ben nagyjából ugyanitt tartunk. Lapunknak Gulyás Tibor, a HÖOK elnöke július elején elmondta, általános a felháborodás az alacsony egyetemi ösztöndíjak miatt, amit tíz éve nem emelt a mindenkori kormányzat, tehát még az infláció által okozott értékcsökkenést sem korrigálták. Az is kiderült, hogy egy 4,5-es átlagot teljesítő diáknak hozzávetőleg átlagosan 13 ezer forintnyi tanulmányi ösztöndíj jut egy hónapra. Ehhez hozzájöhet még persze a szociális alapon járó támogatás, illetve az otthoni apanázs – ha telik ilyenre –, na és az, amit a tanulás mellett munkából tud összeszedni a hallgató. Gulyás Tibor egészen egyértelműen fogalmaz: szerintük „Magyarország kormánya számára nem fontosak a felsőoktatási hallgatók, és nem érdekes, hogy milyen körülmények között töltik mindennapjaikat”.
Mintha tényleg nem lenne fontos: a felsőoktatásban tanuló hallgatók száma a 2000–2001-es évhez képest több mint 50 ezerrel csökkent, 2010–2011-hez képest pedig 74 ezer fő a mínusz. A gimnáziumok számának csökkentésére irányuló törekvésekkel, a szakképzés erőltetésével még alacsonyabb lehet ez a szám a jövőben, miközben a fentiekből is látszik: aki bejut, annak is keményen kell dolgoznia, hogy végül megszerezze a diplomát.
Forrás: Magyar Nemzet
