Az Új Egyenlőség célja, hogy teret adjon olyan kérdések megvitatásának, amelyek más médiumokban háttérbe szorultak. Pásztóy András vitaindítója a szakszervezeti mozgalom helyzetéről nyitott fülekre talált, és erre válaszolt pár hónapja Földiák András, a Szakszervezetek Együttműködési Fórumának elnöke. Most elkészült a viszontválasz az ujegyenloseg.hu-n.

Földiák András írását, amely „Az élhető társadalom képviselete” címmel jelent meg az Új Egyenlőségben, örömmel és ürümmel olvastam. Örömmel, mert egy szerzőt mindig nagy elégedettséggel tölt el, ha írása másokat reflexióra késztet. Joggal érezheti úgy, hogy elérte a kívánt hatást, követ dobott az állóvízbe, elindított valamit. Különösen igaz ez a magyar szakszervezeti mozgalom helyzetével kapcsolatban, amelyről még az érintettek között is alig-alig folyik érdemi vita, és amelyről igen kevés szerző tollából igen kevés színvonalas írást olvashatunk.

Ugyanakkor ürömmel is, mert a cikk az elégedettség mellett a csalódottság érzését is felkeltette bennem. Valahogy mégsem ez volt a cél, nem ezt a reflexiót vártam. Földiák András elismeri, hogy a szakszervezetek hajója viharral küzd, de úgy véli, hogy hullámvölgyben lenni nem lecsúszás, hanem inkább lehetőség az önvizsgálatra. Teljesen egyetértek azzal, hogy a hazai szakszervezetek helyzete nemcsak hogy lehetőséget ad az önvizsgálatra, de az egyben parancsoló szükségszerűség is. Földiák cikkében azonban az önvizsgálat az önigazolással keveredik.

A létszám

Valóban igaz, hogy a magyar szakszervezetek még mindig nagyobb taglétszámmal rendelkeznek, mint bármelyik másik civil szervezet vagy politikai párt. Azonban ez nem lehet összehasonlítási alap. Ugyanis egy politikai párt természeténél fogva nem a tagsága által, hanem a választásokon nyeri el a képviseleti erejét. Marginális taglétszámú párt is nyerhet választást.

Egy szakszervezet súlyát azonban leginkább az adja, hogy szabad akaratából hány ember bízta meg azzal, hogy érdekeit képviselje, és hányan hajlandóak ezért jövedelmük egy részét is átengedni, azaz mekkora a tagdíjat fizető taglétszáma.

A létszám viszont rohamosan csökken, tehát a legkisebb okunk sincsen örvendezni azon, hogy a „pohár félig tele van”. Főleg, mert a meglévő, megmaradó tagság is passzív.

A szakszervezeteknek az elmúlt években még a leginkább húsba vágó ügyekben – mint például a munka törvénykönyve 2012-es módosítása vagy a korkedvezményes nyugdíj megszüntetése − sem sikerült jelentős, valós nyomásgyakorlásra alkalmas tömeget megmozgatniuk. A rendszerváltás és 2014 között munka- és szociális ügyekben szervezett tüntetések legnagyobb arányban (25%) 100-300 fősek voltak, és mindössze a tüntetések 19%-ában volt 3000 fő feletti a résztvevők száma. Több tízezres tömeg megmozgatása pedig csak néhány esetben sikerült. A szakszervezetek társadalmi beágyazottságának csökkenését és a tagság fokozódó passzivitását jól mutatja, hogy a rendszerváltás utáni időszak legnagyobb szakszervezeti tüntetése 25 évvel ezelőtt, 1992. március 7-én volt, az egészségügyben.[1]

A passzivitást bizonyítja a sztrájkok számának egy évtizede tartó gyors csökkenése is, illetve az a tény, hogy a sztrájkokban legtöbbször mindössze néhány száz fő vesz részt.[2] Ezt a visszaesést nem magyarázhatjuk pusztán csak a sztrájktörvény 2010-es módosításával, ami nagyban megnehezítette – a korábban számos sztrájknak teret adó − közszolgáltató szektorban a sztrájkok szervezését. A legtöbb munkavállalót foglalkoztató versenyszférára vonatkozó szabályok ugyanis változatlanok.

A társadalmi környezet

Egyet kell értsek Földiák Andrással abban, hogy a mai Magyarország társadalmi környezete „határozottan kedvezőtlen a civil létnek”. Ez minden bizonnyal legalább részben magyarázatul szolgál a tagság passzivitására, az egyre csökkenő számú akcióra is, azonban nem lehet mentség a szakszervezetek számára, sőt ezt a környezetet inkább inspiráló lehetőségnek kell tekinteni. A munkavállalók a rendszerváltás óta nem dolgoztak olyan represszív környezetben, mint manapság, köszönhetően a 2012-ben bevezetett munka törvénykönyvének, a közszféra új jogállási törvényeinek, a hatástalan munkaügyi ellenőrzésnek, a kollektív szerződések hiányának, stb.[3] Ebben a környezetben azonban nemhogy rosszabbak, de a korábbiaknál jobbak a szakszervezeti fellépés esélyei. Hiszen gondoljunk bele, hogy a szakszervezeti mozgalom gyökerei a XIX. század elejei manchesteri kapitalizmus idejére nyúlnak vissza, amikor finoman szólva nem volt munkavállaló-barát a társadalmi környezet.

Szervezet és infrastruktúra

Földiák szerint a magyar szakszervezetek a taglétszám csökkenés ellenére is „megmaradtak, élnek és elég erősek”, többek között azért, mert van szervezetük és infrastruktúrájuk. Igen van, ettől azonban még nem elég erősek. Sőt ez az infrastruktúra nem eredmény, hanem maradvány. A szakszervezetek mind ágazati, mind konföderációs szinten jelentős vagyont örököltek az egykori állampárti szakszervezetektől. Azonban ezt mára gyakorlatilag felélték a mindennapi működés során. Ennek és az egyre fogyatkozó tagdíjbevételeknek köszönhetően mára a szakszervezetek egyre fokozódó kapacitáshiánnyal is kénytelenek szembenézni.

Mind ágazati, mind konföderációs szinten egyre kisebb szakapparátus fenntartására képesek. Ma már az országos konföderációk fő- és mellékállású alkalmazottainak száma sem több 10−20 főnél.[4]

A tisztségviselők szervezett képzése is megszűnt, a szervezetek saját maguk szerveznek különböző színvonalú és tematikájú képzéseket, amelyek sokszor csak a legalapvetőbb, munkaügyi, foglalkoztatással összefüggő és érdekképviseleti tevékenységhez szükséges ismereteket közvetítik.

A képzéshez hasonlóan jórészt megszűntek azok a szellemi műhelyek is, amelyek az érdekképviseleti munkát segítenék, mint például a szakszervezeti könyvtárak, szakszervezeti lapok.

A kapacitáshiány következtében a szakszervezetek által folytatott érdekképviseleti munka minősége sem kielégítő. Hiába van szakszervezeti delegált itthon és Európában számtalan bizottságban – ahogy Földiák írja –, ha nem segíti őket megfelelő szakapparátus, aligha képesek minden esetben a szakszerű vitára, az alternatívaállításra.

Szerény eredmények

Földiák szerint előző cikkem egyik hibája, hogy nem szól a szakszervezetek szerény eredményeiről. El kell ismerni, hogy szerény eredmények valóban vannak. A minimálbér emelés és a közszférát érintő bérintézkedések mellett nyugodtan megemlíthetjük például a közalkalmazotti bértábla három fokozattal történt kiegészítését vagy mindazokat a kollektív szerződéseket, amelyeket a szakszervezeteknek az egyes munkáltatóknál sikerült kiharcolniuk. Mindez azonban nem enyhíti azt a tényt, hogy a „magyar szakszervezetek lassan, de biztosan teret veszítenek”. A taglétszám csökkenés mellett ezt bizonyítja a kollektív szerződések számának lassú, de folyamatos csökkenése is.

Saját baj, saját út?

Földiák előző tanulmányomnak azt a részét is egyetértő kétkedéssel fogadta, amelyben a szakszervezetek megújítását célul kitűző, új, innovatív stratégiákat mutattam be, mondván, hogy elsősorban nem külföldi minták követésére van szükség, hanem a magyar szakszervezetek saját súlyos hibáinak javítására és saját lehetőségeik kibontakoztatására. Ez utóbbival egyetértek, de a külföldi minták éppen abban segíthetnek, hogy a magyar szakszervezetek a még meglévő lehetőségeiket olyan módon bontakoztassák ki, amely valódi megújuláshoz vezet.

Sajnálatos, hogy Földiák cikkében a súlyos hibákról, amelyek javításra szorulnak, szinte semmit sem olvashatunk. Mindössze a szakszervezetek információs rendszerének kusza és színvonaltalan mivolta kerül említésre. Márpedig aligha ez a magyar szakszervezeti mozgalom legsúlyosabb hibája.

Kezdjük mindjárt az extrém mértékű szétaprózottsággal.

Ma Magyarországon szinte megszámlálhatatlan mennyiségű szakszervezet létezik, sok közülük nagyon alacsony taglétszámmal.

Ez a szétforgácsoltság egyben az erőforrások szétaprózottságát is jelenti. Nyilvánvaló, hogy egy mindössze néhány száz fős szakszervezet nem rendelkezhet azzal az alkuerővel és nyomásgyakorló képességgel, mint egy több tízezer fős. Ugyanolyan szolgáltatásokat sem képes a tagjai számára nyújtani. A kuszaságot tovább fokozza, hogy sokszor egymás mellett működnek ágazati és vállalati szakszervezetek, amelyek fókusza sokszor átfedi egymást.[5] Nagyobb fokú koncentráció mellett a munkahelyi tisztségviselők – minden tiszteletet kiérdemlő – mindennapi ezer apró harca is eredményesebb lehetne.

Ugyanígy súlyos probléma a tagdíj bevételek elaprózódása. A teljes magyar szakszervezeti mozgalom tagdíjbevétele még a rendkívül alacsony 9%-os szervezettség mellett is több százmillió forint évente. Azonban ez az összeg jelenleg javarészt szétaprózódik az alapszervezetek között és csak töredéke jut el az ágazati szakszervezetig vagy a konföderációig. Márpedig kapacitást fejleszteni, szolgáltatást nyújtani csak ágazati vagy országos szinten lehet.

A nagyobb fokú tagdíj-koncentrációra már csak a független érdekképviseleti minőség növelése érdekében is szükség lenne. Az országos konföderációk a csökkenő taglétszám következtében apadó tagdíjbevételek és az örökölt vagyon felélése miatt egyre nagyobb mértékben rászorultak/rászorulnak a tripartit érdekegyeztetésben való részvételükhöz kötődő állami támogatásra, amely a 2000-es években évről évre nagyobb lett és még jelenleg is több száz millió forint. Ez azonban kiszolgáltatottá teszi a konföderációkat a mindenkori kormánnyal szemben.

Szintén említést érdemel az a tény, hogy magyar szakszervezetek szinte kizárólag a munkahelyekhez kötődnek. Elvétve találunk csak területi szervezetet. Így viszont egy munkavállaló abban az esetben, ha valamilyen oknál fogva távozik egy munkáltatótól, könnyen elveszhet a szakszervezetek számára is, mivel új munkahelyén nem biztos, hogy van szakszervezeti jelenlét.

Megosztottság – összefogás

Sajnos nem tudom osztani Földiák András optimizmusát miszerint az öt hazai konföderáció között ma nincsenek számottevő ellentétek, megosztottság és csak természetes nézetkülönbségek vannak. Talán éppen azért, mert a magyar szakszervezeti ügyek kellős közepéből szemlélődhetek. Pusztán csak természetes nézetkülönbségek nem vezettek volna oda, hogy két és fél év integrációs, egyeztetési folyamat után – éppen a Földiák András vezette – Szakszervezetek Együttműködési Fóruma kihátrál az utóbbi évek legtöbb lehetőséget magában rejtő változtatási kísérletéből, a Magyar Szakszervezeti Szövetség létrehozásából.

Meggyőződésem, hogy a magyar szakszervezeteknek csak összefogással és erőforrás-koncentrációval van esélyük a megújulásra, annak az esélynek a kihasználására, amit a munka világának mai magyarországi helyzete kínál számukra. Ehhez viszont félre kell tenniük a múltból örökölt konfliktusaikat, ideológiai-politikai, valamint szervezeti és személyi ellentéteiket.

Ugyanakkor az összefogás nem lehet csak tag- és anyagiforrás-hiány szülte, defenzív jellegű. Sikerességéhez mindenképpen szükséges egy újfajta szakszervezeti jövőkép is. Ez pedig nem lehet más, mint a külföldi mintákat hatékonyan hasznosító, a társadalom egésze számára átláthatóan működő, a mainál erőteljesebb fellépésre képes szakszervezeti mozgalom.

 Forrás: ujegyenloseg.hu