Pásztóy András írását, amely nemrégiben jelent meg az Új Egyenlőségben, örömmel és ürömmel olvastam. Az örömöt könnyebb megmagyarázni: végre valaki érdemben és felkészülten foglalkozik a magyar szakszervezetek egészének helyzetével. A csalódottság kesernyés ízét már nehezebb érzékeltetni, mert végül is mindenben igaza van a szerzőnek. Nehezen tudnék olyan mondatot, adatot, ítéletet találni, ami cáfolható lenne. Ugyanakkor az, ami kikeveredik az írásból, mégsem a teljes igazság – írta Földiák András korábban az ujegyenloseg.hu-n.

Zavaró, hogy a tanulmány a szenvtelen kívülálló megközelítéséből vizsgálja a tárgyát, holott a szerző nagyon is belül van, ott csücsül a magyar szakszervezeti ügyek kellős közepében. Mondhatjuk, a nézőpontot nem kell, hogy meghatározza az „üléspont”. Igen, lehet, de én valahogyan mégiscsak úgy gondolom, hogy ha az ember azonosul a bent-létével, akkor az ügyének látja a jó oldalait is. Márpedig Pásztóy Andrásnál ez hiányzik. „A magyar szakszervezetek lassan, de biztosan teret veszítenek…” – olvashatjuk mindjárt az első mondatban, és ezt semmi nem enyhíti, semmilyen eredményről vagy erényről nem hallunk később sem.

Földiák András

Pásztóy András

 Nem szeretem az „egyrészt-másrészt” okoskodást, azt a fajta méricskélést, amely a negatív ítélethez feltétlenül hozzácsöpögtet kellő mennyiségű pozitívumot, hogy az egyensúly fennmaradjon. De azért a valóságos helyzetet mégiscsak akkor lehet megérteni, ha annak minden oldalát tekintetbe vesszük. A szakszervezetek hajója viharral küzd, de ettől nem merül el, nem süllyed el. Hullámvölgyek és hegyek mindig voltak és lesznek, de hullámvölgyben lenni nem lecsúszás, inkább lehetőség az önvizsgálatra.

A létszám

A magyar szakszervezetek a magyar civil közélet legnagyobb létszámú szereplői. Nincs hasonló méretű civil szervezet, politikai párt sem, mint amilyen egy-egy nagyobb konföderáció, pedig belőlük több van, mint tudjuk. Tehát nem csak azt kellene nézni, hogy kevesebb a pohárban a víz és „félig üres”, hanem azt is, hogy bár fogy, de „félig tele van”. Tehát örvendezzünk, mert „Van vizünk!”, van havonta tagdíjat fizető több százezer fős tagságunk.

A magyar szakszervezetek a magyar civil közélet legnagyobb létszámú szereplői. Nincs hasonló méretű civil szervezet, politikai párt sem, mint amilyen egy-egy nagyobb konföderáció, pedig belőlük több van.

Az sem mellőzhető, hogy a tagság csökkenése és megtartása olyan társadalmi környezetben történik, ami sajnos határozottan kedvezőtlen a civil létnek. Egyenesen katasztrófának nevezhetjük, hogy az a civil fellendülés, ami a rendszerváltás körül lezajlott, két évtized alatt mennyire meggyengült. Számos, akkor alakult szervezetnek manapság mondja ki a bíróság a megszüntetését, és amelyek megmaradtak, azok jó része is tartaléklángon pislákol. Nincs pénzük, eszement jogi-adminisztratív követelményekkel küszködnek, fogyatkoznak az önfeláldozó emberi energiák. És nem csak kisebb egyesületek, hanem valamikor jelentős szerepet betöltő, rendszerváltó pártok is megszűntek, egyházak váltak periférikus helyzetű egyesületté (aminek jogi hátterével végképp nem érthetünk egyet, de attól még megtörtént).

Ellenszélben

Roppant átalakulás közben zajlott le tehát a szakszervezeti taglétszám csökkenése, miközben azért a szakszervezetek megmaradtak, élnek, és elég erősek. Többek között van szervezetük és infrastruktúrájuk. Ennek felbecsülhetetlen a jelentősége, sok civil szervezetnek megoldhatatlan gondot jelent, hogy hova tegye az iratanyagát, és mit jelöljön meg postacímként, ahol valaki át is veszi az adó-, statisztikai és egyéb iratokat. Ehhez képest a szakszervezeteknek az egész Földet behálózó intézményrendszerük és információs hálózatuk van. A katolikus egyházon kívül nincs más szervezet jelen ennyi országban és ennyi alapszervezetben, gyülekezetekben. És ez azért nem mellőzhető apróság.

Nem szól a tanulmány szerény eredményeinkről sem. A magyar szakszervezetekről beszél, amibe a közszolgálati szervezeteket is bele kell értenünk. A bajaink nagyságrendekkel súlyosabbak és számosabbak ezen a területen is, mint az eredményeink. Elfogadhatatlan például, hogy az egykori köztisztviselői szférát feldarabolta a kormány, járási szinten végrehajtott béremelést, községi és országos szinten nem. És külön tanulmány szólhatna a további gondokról. Ugyanakkor a kulturális dolgozók napokban megjelent bérpótlékrendeletével együtt most már mégiscsak minden közszolgálati ágazatban történt valamilyen bérintézkedés.

Engem zavart tavaly év végén – egy másik példát említve –, amikor hangadó médiaguruk és értelmiségiek méltatlankodtak, hogy a kormány magasabb arányú bérminimum-emelésről határozott, mint amit a szakszervezetek megjelöltek. „Nahát, ez már mindennek a teteje!” – mondták. Holott a szakszervezetek évtizedek óta azt követelik, hogy a főállásban végzett munka jövedelméből meg lehessen élni, azaz a nettó minimálbér feltétlenül érje el a létminimumot. Márpedig jövőre el fogja érni. A jelenlegi kormány soha az életben nem mondja ki, hogy egy pozitív lépéséhez a szakszervezeti követeléseknek bármiféle közük lett volna, de két év alatt most mégiscsak oda emeli fel a minimálbért, ahova mi mondtuk.

Gyalázat, hogy tömegeknek nem jut rendesen ennivalóra sem a jövedelmükből. Egyáltalán nem lehetünk elégedettek, de azért ebben az évben mégis javul valamit a helyzet, és ez nem így lenne, ha nem lennének szakszervezetek.

Igen, sajnos a fejlett Európa perifériáján élünk, és a helyzetünk egyáltalán nem jó, sem a Nyugathoz viszonyítva, sem ahhoz a jogos XXI. századi igényhez képest, hogy tisztességesen elvégzett munkából tisztességesen meg lehessen élni, hogy valamennyire élvezhessük mindazt, amit ez a roppant magas szinten fejlett kor adhat az embernek. De ehhez még a létminimum nagyságú összeg sem elég, nemhogy az az alatti bér, a közfoglalkoztatott-járadék vagy a nyugdíj. Gyalázat, hogy tömegeknek nem jut rendesen ennivalóra sem a jövedelmükből. Egyáltalán nem lehetünk elégedettek, de azért ebben az évben mégis javul valamit a helyzet, és ez nem így lenne, ha nem lennének szakszervezetek – ami egyébként teljességgel elképzelhetetlen állapot.

Saját baj, saját út

Ahogyan a helyzetértékelésről is ilyen ellentmondásos a véleményem, ugyanúgy a tanulmány jövőre vonatkozó javaslatait is egyetértő kétkedéssel fogadom. Itt is higgadtsággal, tárgyilagos körültekintéssel találkozunk, néhány nemzetközi irány rövid, de jó leírásával. Rendben van, forduljunk a szolgáltatások felé, és mérlegeljük az Egyesült Államokból induló szervezkedő modell lehetőségeit is. Ezzel egyetértek, és azzal is, hogy sürgősen tenni, változtatni, fejleszteni kell. De talán nem elsősorban külföldi minták követésére, hanem inkább saját súlyos hibáink javítására és a magunk lehetőségeinek a kibontakoztatására kellene törekednünk.

Aggasztóan kusza és színvonaltalan a szakszervezetek információs rendszere, külön konföderációnként is, ágazatonként is, de összekapcsoltságukban is. Nem hiszem, hogy ki tudnánk találni olyan a munkát vagy a munkavállalót érintő témát, amivel valamilyen szakszervezeti, szociológiai vagy jogi tanulmány ne foglalkozott volna az elmúlt években, vagy ne szervezetünk volna olyan konferenciát, amelynek a keretében szó esett az adott kérdésről, amiről elektronikus változatban is készült emlékeztető. Csak le kellene tölteni – de honnan?! Hol lehet fellelni? Természetesen a tájékozott, jó személyes ismerősökkel is rendelkező és mindenre elszánt ember előbb-utóbb megszerzi azt az információt, amire szüksége van, de nem kellene valahol valamilyen mutató minderről?

Ha sikerülne összeszámolnunk valamennyi bizottságot, amiben itthon és Európában van szakszervezeti delegált, valószínűleg száz körüli számhoz jutnánk. És ezek döntő többsége nem formális, nem lényegtelen, semmiképpen nem mellőzhető kérdésekkel foglalkozik, vegyük például csak a nemzetgazdasági minisztérium mellett működő munkavédelmi bizottságot, aminek döntésein balesetek megelőzése és emberi életek megmentése múlhat. A jelenlegi parlament rendkívül ügyesen játssza ki az egyeztetési kötelezettségét, mert jelentős törvénymódosításokat egyéni képviselői indítványként nyújtatnak be, és ilyenkor nem kell egyeztetni. Ennek ellenére kevés olyan jogszabály születik, amelyet valamilyen körben ne tárgyalnának a részvételünkkel is működő bizottságban, vagy ne hozhatnánk szóba megfelelő fórumon. Ezáltal az élet minden ügyében szólunk, az erdőtörvénytől a cafeteria egyes elemeinek adókedvezményéig. Felsorolni nem lehetne, hogy mi mindenben.

Hozzáférhetőség

De van erről halvány sejtelme bárkinek is? Gondol-e erre az a kedves kétkedő, aki megkérdezi, hogy „Na, de mit csinálnak a szakszervezetek?” És igaza van, mert azt a munkát, amit százfelé ágazva és több szinten – az alapszervezettől az Európai Unióig – végzünk, nem hogy nem tesszük közzé, de még csak nehezen hozzáférhetővé sem. Ki és hol találja meg a Nemzeti Fenntartható Fejlődési Tanácsban, vagy az ENSZ „ILO” nevű intézményének, azaz a Munka Nemzetközi Szervezetének nemzeti bizottságában, vagy a NYET-ben, a Nyugdíjbiztosítást Ellenőrző Testületben beadott petíciókat, elhangzott javaslatokat?

Az a gondolat, hogy nem az ember van a gazdaságért, hanem a gazdaságnak és a jól szervezett, jogszerű munkának kell szolgálni az embert, ábrándként sok dolgozónak megfordul a fejében, de nem fejeződik ki, nem jut érvényre.

Egyáltalán nem részletkérdésről, és nem csak a tájékoztatásról van szó, mert csak akkor tudnánk megmutatni, hogy a szakszervezet nem csak a dolgozót kétes eséllyel megvédeni próbáló, és időnként tiltakozgató adminisztráció – bár egyébként ez sem lényegtelen –, hanem az élhető társadalom képviseletének a legfőbb ereje a világon, és hazánkban is. Az a gondolat, hogy nem az ember van a gazdaságért, hanem a gazdaságnak és a jól szervezett, jogszerű munkának kell szolgálni az embert, ábrándként sok dolgozónak megfordul a fejében, de nem fejeződik ki, nem jut érvényre. A szakszervezetek viszont kimondva vagy kimondatlanul, de ezernyi részkérdésben hangjukat hallatva, minden alakban és formában ezért küzdenek.

Amikor a helyi alapszervezeti titkár a kollektív szerződésért vagy az ebédidő beszámításáért harcol, akkor is ezt teszi, és amikor mi Brüsszelben azt szorgalmazzuk – valószínűleg sikerrel –, hogy a szociális jogok európai pillére (ajánlatok és kötelező jogszabályok csomagja) ne csak az eurózóna országaira terjedjen ki, hanem többek között Magyarországra is, akkor is ezt tesszük.

Ezer apró harc

Mindez nem tudatosul, sokan nem hisznek benne, csak azt tartják eredménynek, ha emelkedik a fizetésük. És ha ebben nem tudnak a szakszervezeti vezetők egy-személyben azonnal sikert elérni, akkor sajnálkozva kilépnek, mondván, hogy a szakszervezetben sem lehet már bízni. Holott közösen kellene munkálkodni egy olyan szellemi közeg állandó alakításán és erősítésén, amelyben a mindent felülíró legfőbb érték a minőségi munkakörülmények között végzett minőségi munka és az erre alapozott minőségi élet.

A hazai öt szakszervezeti konföderáció között ma nincsenek számottevő ellentétek, nincs megosztottság; csak természetes nézetkülönbségek akadnak. Abban viszont, hogy a létünknek ezek a fent jelzett célok adnak értelemet, teljesen egyetértünk, és abban is, hogy nap mint nap ezért dolgozunk. Hogy ezt miért titkoljuk ilyen ügyesen? – Ezt már lehet, hogy nem egyformán gondoljuk, de a lépés, a változtatás szükségességét igen. Csak el kellene kezdeni, Pásztóy javaslatait is figyelembe véve.

Forrás: ujegyenloseg.hu