Az a baj, hogy ha így megy tovább, elfogyunk. Az KSH tavalyi kis népszámlálásának adatai alapján 2016-ban mintegy 1,4 millió 15 év alatti élt az országban. Helyezzük kontextusba, az MTI-t idézve: az első népszámláláskor, 1870-ben több mint 1,8 millió 15 év alatti gyerek élt az országban. Számuk 1910-re meghaladta a 2,6 milliót, de még a II. világháború után is majdnem 2,3 millió volt. Az 1950-es évek népesedéspolitikai intézkedéseit követően 1960-ra újra 2,5 millió fölé emelkedett a gyermekkorúak száma – írja a Magyar Nemzet.
A rémisztő adat mellé járul az is, hogy az aktív korúak is egyre kevesebben vannak: 2001-ben még 7 millióan voltak, tavaly már csak 6,6 millióan. Az idősek aránya pedig ezzel párhuzamosan növekedik. Az 1980-as népszámláláskor, amikor a népesség száma a legmagasabb volt, a 65 éves és annál idősebbek száma megközelítette az 1,5 milliót. A teljes népesség ugyan 1980 óta folyamatosan csökken, az idős korosztályba tartozók száma azonban tovább emelkedett, 2016-ban meghaladta az 1,8 milliót.
Mondjuk ki még egyszer: a gyermekkorúak aránya 2016-ban volt a legalacsonyabb az első népszámlálás óta. Elöregedünk és elfogyunk, és láthatóan semmit nem tudunk tenni ellene. Miért nem ettől a hírtől hangos a magyar sajtó? Miért muszáj olyan borzalmas áltémákról beszélnünk, mint Soros György és a nem vagy egyáltalán nem úgy létező terve, amikor, és elnézést a pátoszért: sírjaink hol domborulni fognak, senki nem lesz, aki leboruljon?
A trend, mint láthatjuk, már a rendszerváltás előtt elkezdődött, így nehéz lenne akár az örök „elmúlt nyolc év", akár az azóta elmúlt nyolc év nyakába varrni a dolgot. Azt azonban elmondhatjuk, hogy az elmúlt harminc év családpolitikai intézkedései – és volt jó pár – eddig kudarcot vallottak a trend megfordításában. Némi reményre adhat okot, hogy a tavalyi évben először született több gyerek, mint 2009-ben; de az is világosan látszik, hogy a kormány családpolitikája elsősorban azokat ösztönözheti, akiknek már legalább egy gyerekük van, vagy egyébként is akartak gyereket.
Pár évvel ezelőtt Széky János az Élet és Irodalomban sorra vette a huszadik század második felének születési adatait, és a következőt állapította meg: a kiugróan jó évek nem kötődnek szorosan a népesedéspolitikai intézkedésekhez. Sem a Ratkó-korszak abortusztiltásához, sem a gyes és a gyed bevezetéséhez vagy növeléséhez. Inkább kötődnek a Nagy Imre-féle enyhüléshez, a kádári konszolidációhoz és életszínvonal-növekedéshez, a politikai liberalizációhoz és a rendszerváltáshoz. Egyszóval: olyan folyamatokhoz és eseményekhez, amelyektől mindenki – nem csak egy szűk réteg – kicsit jobban és/vagy szabadabban élt az országban.
Szóval lehet, hogy az a baj, hogy nem élünk jobban, vagy nem reménykedünk abban, hogy az ország jó irányba tart. Az a baj, hogy ezt a gondolatot, érzést immár nemcsak a családalapítás visszafogásában-elhalasztásában tesszük nyilvánvalóvá, hanem azzal is, hogy elmegyünk: Németországba, Ausztriába, Londonba, máshova. Oda, ahol valamiért reménykedünk abban, hogy jó lesz a jövő, hogy érdemes családot alapítani. Az a baj, hogy van okunk elmenni, és el is megyünk. És ez elvezet minket egy másik gondolathoz.
Az a baj, hogy továbbmennek. Ezt a mondatot Bede Márton írta le a migrációs válság közepén a 444-en, és azóta is szívesen idézgetik a kormánypárti propaganda működtetői. Pedig Bede Márton – a provokáció szándékán túl – alapvető igazságra tapint rá, ha kicsit átfogalmazzuk: az a baj, hogy senki nem akar itt maradni. Fantomokkal küzd a kormány: nem vagyunk döntési helyzetben, nem akar itt senki megtelepedni, mert nem éri meg. Magyarországra legfeljebb úgy települnének migránsok tömegei, ha Brüsszel azt mindenkinek parancsba adná, és kerítéssel zárná le az országot. A migránsok ugyanazért mennek tovább, mint amiért a magyarok el. És ez valóban baj. Azért baj, mert elfogyunk.
Forrás: Magyar Nemzet
