Az elmúlt év a béremelésektől volt hangos. Először a 2014-es választások után csalódott szocialisták karolták fel a közgazdasági összefüggések iránt nem túl nagy affinitást mutató celeb-tanár, Pogátsa Zoltán ötletét – olvasható a Magyar Narancsban.

Le vagyunk maradva a hozzánk hasonló uniós országoktól: (minimál)bért kell emelni! Ez persze nem javította fel az ellenzéki párt stagnáló népszerűségét, hisz a választások még messze vannak, az ellenzék ilyenkor erőlködhet, a bérek emelkedésére nincs érdemi hatása. De tavaly év végén a kormány is nagyot lépett: a minimálbért 15, a garantált bérminimumot (azaz a diplomás-minimálbért) 25 százalékkal emelte meg. Az előbbi esetében ez a mérték az elmúlt négy év átlagos éves béremelési ütemének három-négyszeresét, az utóbbiban az ötszörösét jelenti. A jelentős vállalati bérköltség-növekedés ellensúlyozására a kormány csökkentette a munkáltatói járulékot is: a szociális hozzájárulási adó kulcsát 27-ről 22 százalékra vitte le. Ez ugyan csak a töredékét fedezi a minimálbértől a legfelső kategóriáig az egész bérskálára kiható béremelkedés költségeinek, de nem hangzik rosszul.

Mindeközben a munkáltatók is (szerény) bérígéretversenyre kényszerültek. Erre szorítja őket a fogyó munkakínálat, ami mögött demográfiai okok állnak (nem születik elég gyerek, a munkaképes korúak korátlaga nő, nincs munkaerő-utánpótlás), valamint a tömeges kivándorlás meg az iskoláztatás alacsony színvonala. Mindez látszólag egybecseng az általános béremelésre irányuló politikusi szándékkal, jóllehet ezek az ambíciók messze nem érik el a 2002-es jóléti rendszerváltás dimenzióit. Jól látszik, hogy az uniós pénzek csúcsra járatásával elért gyorsulás, a 2014-es „növekedési csoda” nem ismételhető meg, robusztus, 3–5 százalékos gazdasági növekedés sem 2015-ben, sem 2016-ban nem köszöntött be, s ezért a kormány keresni kezdte a növekedést és a belföldi fogyasztást felpörgető többletkereslet létrehozásának alapjait. S mert éppen többletet, mintsem hiányt mutat a külgazdasági egyensúly, az „élénkítés” kockázata most alacsony: nem jár a külföldi egyensúly, azaz a fizetési mérleg gyors és drasztikus romlásával.

Ha a béremelés felelős, növekedéspárti és az egyensúlyt nem azonnal rongáló gazdaságpolitikai lépésnek tűnik, ráadásul kifogja a szelet az ellenzék vitorlájából is, akkor már csak a díszletet kell megkonstruálni arra a színpadra, amire a kormány és a lelkes munkavállalók mellé felvonultathatók a munkáltatók is.

A nyereségadó további mérséklése e körben már nem keltett volna elég nagy lelkesedést, az iparűzési adó csökkentése pedig a kiáltó települési egyenlőtlenségek további éleződésével járna. Így került terítékre ismét – jogosan – az adóék. Régi lemez ez, még ha immár kevésbé meggyőző is, mint tíz éve volt: az adózás utáni nettó bér és a munkavállalói és munkáltatói járulékokkal együtt számolt összes bérköltség (a „szuperbruttó”) közötti különbség a második legmagasabb Európában, közel 50 százalék. Emiatt nagyon drága a legális foglalkoztatás, s ha még versenyezni is kell a fogyóban lévő munkaerőért, az összes bérköltséggel számolt, legális béremelés már tűrhetetlen terhekkel jár. A kormány megoldása erre: ha a munkáltatóknak bért kell emelni, akkor ennek az adófizetők is fizessék meg az árát, vagy legalább járuljanak hozzá. Így jött képbe a munkáltatókat terhelő járulék (mai nevén szociális hozzájárulási adó) csökkentése. A nemzeti tőke reprezentánsai, a felelős munkavállalók képviselete és a vezér így már együtt írhatták alá ünnepélyesen és a nemzeti osztály-összeborulás jegyében a közép-, illetve hosszú távú megállapodást (szinte Moncloa-paktumot!).

Csakhogy…

A kibukott közgazdász is tudja

Az új, felelős, reformpárti parasztvakítást még a komoly, felelős gazdaságpolitika iránt elkötelezett elemzők is beveszik. Pedig minden közgazdászhallgató megtanulja, hogy a munka határtermelékenysége és a reálbérszint nem szakítható el egymástól. Magyarán: addig érdemes növelni az alkalmazott munkaerő nagyságát, amíg annak foglalkoztatási költsége az előállított termék árából kifizethető. Ha – mesterségesen – megnövelik a munkaerő foglalkoztatási költségeit, miközben a többletköltség nem jár termelési többlettel, akkor az alkalmazottak számát csökkenteni kell. Egyszerűbben fogalmazva: a béremelkedés a hatékonyság emelkedésének hiányában a legális foglalkoztatás csökkenését eredményezi.

Való igaz, hogy az exportra termelő vállalatoknak a forint jegybank által is elősegített gyengülése jelentős többletnyereséget kínál, hisz míg az árbevételük euróban vagy dollárban keletkezik, az élőmunka költségét (is) forintban fizetik ki. Ebből a többletbevételből akár telne magasabb bérekre is – de ez normális esetben helyi, vállalati szintű egyezkedés kérdése, és nem kormányzati szintű beavatkozásé. Hisz erről mindig a helyi szintű termelékenység és bérszínvonal mérlegelése alapján lehet döntést hozni, s e vitában legfeljebb ürügy, hivatkozási alap, de nem közgazdaságilag megalapozott érv lehet a bérek összehasonlítása a más országokban szokásos bérszínvonallal.

Továbbá. A munka termelékenysége és a reálbérek közti összefüggések vizsgálatakor nem csupán a külpiacra dolgozó, exportáló vállalatok, hanem a kereskedelmi forgalomba nem kerülő áruk és szolgáltatások előállítóinak a termelékenységét és a nekik kifizetett béreket is figyelembe kell venni. (A termelékenység definíció szerint az egy óra alatt előállított termékmennyiség értéke.) Sőt. Nemcsak a Mercedes, az Audi, a Bosch alkalmazottainak a termelékenysége különbözik a közigazgatás, a közoktatás, a szociális ellátás dolgozóinak termelőképességétől, hanem legalább ilyen éles szakadék van a kis- és közepes méretű vállalatok dolgozói által előállított termékmennyiség és e nagyvállalatok dolgozóinak termelési színvonala között. Az OECD legutóbbi, a tárgyba vágó jelentéséből ez pompásan kiolvasható: Magyarországon az egyórányi munkával előállított GDP értéke az átlagos érték 70 százaléka (50, illetve 35 dollár), a német vagy a belga átlagos termelékenységnek durván a fele. Amíg a magyar kisvállalkozó átlagosan 5 munkanap alatt ad választ egy megrendelésre, a német 2 óra alatt. Az üresjáratok vagy a szükségtelen ismétlődések gyakorisága e szférában az ötszöröse a németének, ami arra utal, hogy a szervezettségben, termelésprogramozásban, költségismeretben, egyebekben mért különbség irtózatos. A magyar bérek nem a lustaság vagy az elvégzett munka mennyiségének a különbsége miatt alacsonyak, hanem azért, mert a kis- és középvállalatok a munkaerőt a szervezetlenség miatt rosszul használják ki. Ne felejtsük el azt sem, hogy Magyarországon 2014 óta a munkaköltségek, azaz a nominális bérek átlagosan több mint 10 százalékkal nőttek, ami a nullaszázalékos infláció miatt a reálbérek jelentős növekedését okozta. És mivel Magyarországon a munka termelékenysége 2010-hez képest változatlan (sem a beruházások, sem a képzettség nem segítette a hatékonyabb termelést), a belföldi piacra dolgozó munkáltatóknak egyre nehezebb fenntartani nyereségességük szintjét. A munkáltatók reakciója nehezen kiszámítható: a bérköltség hatósági megemelését az exportálók viszonylag könnyedén lesznek képesek az árfolyamhatások miatt a három év óta folyamatosan realizált többletbevételük, illetve többletnyereségük részbeni feláldozásával elviselni, de a belföldön dolgozó munkáltatóknál ennek csak a fekete-szürke foglalkoztatás növekedése lehet a következménye. A minimálbér-emelés következménye nem a foglalkoztatottság növekedése vagy a kereslet megnövekedése miatt a GDP meglódulása lesz. Hanem a mesterségesen elindított átrendeződés a munkapiacon.

A feketeleves sincs ingyen

Ismétli magát a történelem. Amikor az első Orbán-kormány az – akkor még létező – társadalombiztosítás hiányának csökkentése meg a választási ígéretverseny jegyében 2001-ben és 2002-ben több mint két és félszeresére emelte a minimálbéreket, a következmény a mezőgazdaságban, a szolgáltatásokban, a kis- és középvállalatoknál a legális foglalkoztatottság mérséklődése lett, valamint több ezer vállalkozás megszűnése, a magyar tulajdonú könnyűipar, élelmiszeripar elenyészése. A minimálbér-emelés – miközben jótékony makrogazdasági hatásai legalábbis vitathatók – legnagyobb vesztesei a korábban is alacsony keresetű, vélhetőleg alacsony képzettségű nők lettek.

Az 50 százalékos közalkalmazotti béremelés 2002-ben, a „jóléti rendszerváltás” a teljes munkapiacon megváltoztatta a kereseteket. A megemelkedő reálbérek messze meghaladták a munka termelékenységének az emelkedését, ami miatt a vállalati szintű versenyképesség egyik tényezője jelentős romlásnak indult. Nem ez az egyetlen oka 2010 óta a vállalati beruházások elapadásának, a termelékenység megtorpanásának, de tény, hogy ezt a romló tendenciát az újabb béremelés nem fordítja meg, a kivándorolt munkavállalókat sem hozza vissza, a tényleges munkakínálatot sem növeli, viszont az árát meg kell majd fizetni. Úgy látszik, hogy a közönség rokonszenvére pályázó politikai szereplők csak osztani tanultak meg az iskolában, és kimaradt a szorzás. Márpedig ha valaki nem képes a beruházási szándékokat, a képességeket, a képzettséget, ezzel a munkahelyeket és a kibocsátás nagyságát megtöbbszörözni, azaz szorozni, az nem fog osztani sem.

Forrás: Magyar Narancs