Az elmúlt 2-3 év viszonylagos csendjével szemben napjainkban igencsak időszerű a sztrájk kérdése. Több szakmában, ágazatban telt be a pohár: sztrájkot hirdettek a miskolci tömegközlekedésben dolgozók, sztrájk közeli állapotban vannak többek között a vasutasok, a „volán” dolgozók, a pedagógusok, a szociális ágazat, a Tesco-alkalmazottak.
2016. február 16-án a KiÚt Szakértő Központ a VIII. kerületi Grundban szervezett pódiumbeszélgetése ezért nem is lehetett volna aktuálisabb. A közel két órás eseményt Berki Erzsébet, munkaügyi kapcsolatok szakértő előadása nyitotta, amelyben ismertette a hazai sztrájkokkal kapcsolatos tényadatokat. Ezt követően Szűcs Viktória, a Bölcsődei Dolgozók Demokratikus Szakszervezetének elnöke foglalta össze a szociális ágazatban elmúlt három évben történt eseményeket az elégedetlenségtől a sztrájkbizottság felállításáig, valamint Kapor Gábor pszichológus tett néhány megjegyzést hozzá a témához pszichológiai szempontból. Az előadásokat követő beszélgetésen az elméleti szakemberek és laikusabb résztvevők oldaláról felmerült a kérdés, hogy tulajdonképpen miért is csökkent drasztikusan a sztrájkok száma az elmúlt időszakban?
Először nézzük az adatokat: Berki Erzsébet több éves kutatómunkájának köszönhetően - ha nem is teljes körű, de megbízható - adatok állnak rendelkezésre az 1989 és 2014 közötti időszak munkaügyi akcióiról. Előadásában elmondta, hogy a vizsgált időszak alatt összesen 874 kollektív munkaügyi megmozdulásra került sor (ennyi eseményről sikerült adatot gyűjteni). Ezek túlnyomó többsége (70 %, 604 alkalom) üzemen belüli akció, utcai demonstráció, aláírásgyűjtés, petíció-átadás, egyéb munkaügyi megmozdulás stb. volt. A maradék 30 % (270 alkalom) tartozott a sztrájktörvény szerinti sztrájk (sztrájk- 13 %, figyelmeztető sztrájk – 16 %, vagy szolidaritási sztrájk- 1 %) kategóriájába. Az összesített adatok azt mutatják, hogy az elmúlt 26 év alatt kicsivel több, mint másfél millió munkavállaló vett részt ilyen irányú megmozdulásban (évi átlagban 60 981 fő), a kiesett munkaórák száma pedig 7.666.562 volt (havi szinten 294, 868). Az egy sztrájkolóra jutó kiesett munkaidő összesen átlag 4, 84 óra (évente 11 perc) volt. A vizsgált időszakot tekintve évi 20 sztrájkkal az 1989-es, 1991-es 1993-as év emelkedett ki. A mélypont 2011-től kezdődött, akkor még 4 sztrájk került regisztrálásra, majd 2014-ben már csak 1. Az előadás a sztrájkok eredményességére is kiterjedt: a figyelmeztető sztrájk, a sztrájk és az utcai tüntetés eredményességét tekintve elmondható, hogy a követelések részbeni vagy egészében vett teljesülését tekintve a figyelmeztető sztrájk, majd pár százalékkal lemaradva a sztrájk a leghatékonyabb eszköz (kb. 60%). Az utcai tüntetés csak feleannyiban ér célt (30 %).
Miért is érdekesek ezek a számok, mi van mögöttük? A szakszervezetek érdekérvényesítéséhez klasszikus esetben számos jogi és legitim indirekt és direkt eszköz áll rendelkezésre. Ilyenek például a teljesség igénye nélkül: vitarendezés és kollektív tárgyalás az érdekképviselet különböző szintjein, politikai fellépés (lobby), nyilvánosság felhasználása (média), társadalmi partnerség kialakítása, flashmob, félpályás útlezárás, aláírásgyűjtés, demonstráció, sztrájk. Ezek közül a legerősebb eszköz a sztrájk.
Gyakorló szakszervezeti embereknek nem kell magyarázni a helyzetet, különösen a sztrájkkal kapcsolatosan: nem elég, hogy a 2011-es új Munka Törvénykönyvének bevezetése óta a szakszervezeti jogok erőteljes csorbításra kerültek, de a sztrájktörvényt is olyan szinten sikerült megszigorítani, illetve adott pontokon „homályosítani" – értve itt a még elégséges szolgáltatás biztosítását és annak szintjének meghatározását - amelyek gyakorlatban lehetitlenítik el a sztrájkot. Nem véletlen, hogy pont azoknál az ágazatoknál, amelyek stratégiai helyzetüknél fogva tényleges sztrájkerőt képvisel(het)nének – így közúti, légi és vasúti szállítás – az elmúlt években közel nullára csökkent a direkt akciók száma (hogy miért, lásd: Mit jelent 2016-ban egy vasutassztrájk).
A jogszabályi háttér mellett persze nem elhanyagolható a szakszervezetek és magának a tagságnak a szerepe, hozzáállása sem. Alapból vannak kevésbé harcias szakszervezetek, szakszervezeti vezetők, akik esetében előfordul, hogy hiányzik a sztrájk megrendezéséhez szükséges gyakorlat, „know-how", Ugyanakkor vannak rutinosabb szereplők, vezetők, szakszervezeti konföderációk, ahol megvan mind a szakmai és technikai tapasztalat, a gyakorlat egy-egy sikeres akció levezényléséhez, de ilyenkor sem elég a lelkes és hiteles szakszervezeti hozzáállás: a sikeres és jogszerű akcióhoz külső-belső támogatottság is kell. Alapfeltétel a bizalom a vezető, a tisztségviselők és a tagság között – e nélkül ez nem megy. A szakszervezeti vezetőknek tudniuk, érezniük kell, hogy van hátországuk, a munkavállalóknak pedig bízniuk abban, hogy a lehető legjobb kezekben van az érdekérvényesítésük. Ez már azért egy fogósabb kérdés kishazánkban. A média is nagy szerepet kaphat: támogató vagy legalább elfogulatlan tájékoztatás – egyáltalán, a tájékoztatás - sokat lendíthet az ügyön. A mai Magyarországon minimum megkérdőjelezhető az objektív és elfogulatlan média léte.
Gyakorlati tapasztalatok mellett tudományos evidenciákra is rámutathatunk. A LIGA Szakszervezetek koordinálásában 2015-ben elkészült hatástanulmány az új Munka törvénykönyvéről kitér a sztrájkok kérdésére is. A Szegedi Egyetem kutatói a 2000 fő – versenyszférás - munkavállaló megkérdezésére alapozva többek között arra a megállapításokra jutottak, hogy a magyar civil társadalom egészéhez hasonlóan a munkavállalók hajlamosak a passzivitásra, alacsony a konfliktusokozó hajlamuk. A megkérdezettek között a sztrájkhajlandóság viszonylag alacsony, jelentős mértékű a témában a tájékozatlanság (jogszabályi feltételek, sztrájkesemények) és nagyarányú a sztrájktól való idegenkedés. Ugyanakkor a teljes képhez hozzátartozik, hogy a megkérdezettek több mint fele elfogadhatónak tartja a sztrájkot, mint eszközt, viszont csak 32 %-uk venne benne részt, amennyiben az ügy közvetlenül érintené. (Szolidaritási sztrájkban csak 11 %-venne részt). A kutatás azt is kimutatta, hogy a sztrájkban való részvételre annál nagyobb a hajlam, minél nagyobb méretű a cég, minél rosszabb a munkavállaló háztartásának anyagi helyzete, minél régebben dolgozik valaki a cégnél, minél elégedetlenebb valaki a munkarenddel, az anyagi és erkölcsi megbecsültséggel, a béren kívüli juttatásokkal és a munkahelyi légkörrel.
Persze itt van a sztrájk anyagi oldala is: a sztrájk pénzbe kerül. A sztrájkalap nem egy feneketlen kalap, ha egyáltalán létezik ilyen az adott szervezetnél. A munkáltató kárát ebből a szempontból másodlagosnak is lehetne tekinteni, de az belátható, hogy egy elhúzódó, hosszú sztrájk nem kedvez a munkavállalói oldal tárgyalási helyzetének. Erre klasszikus példa az 1984-ben kezdődő, egy évig elhúzódó és végül sikertelen angliai bányászsztrájk, ahol az időben elhúzódó sztrájk, a kimerült sztrájkalap és a média elfordulása együttesen vezetett a szakszervezetek, illetve a szakszervezeti mozgalom megtöréséhez.
Más szóval, a haszon mellett a kockázatokat is mindig figyelembe venni. Ha a sztrájk szervezetlenül, átgondolatlanul történik, kárt okozhat, illetve egyenesen emberi tragédiához vezethet: a munkavállaló elvesztheti munkáját, a szakszervezeti mozgalom további gyengülését eredményezheti.
Tehát a címben szereplő kérdésre válaszolva: jól átgondolva, előkészítve, megszervezve és időzítve érdemes lehet és kell is sztrájkolni, még a mai Magyarországon, kormányzati ellenszélben is: olyan kedvező és szükséges eredményeket hozhat, amelynek eléréséhez a tárgyalóasztal már nem elég.
Kelemen Melinda
Forrás: liganet.hu
